Testem Börtönében - 3. fejezet

Sziasztok! Éljen a nyár és a kánikula! Ebben a melegben az ember mi mást tehetne...írogat. Itt a Testem Börtönében egy új, rövidke fejezete, de lesz benne egy kis izgalom:-)

Jó olvasát!!! Véleményeket még mindig várok, kommentben vagy chatbe is!!!!
3. fejezet

Kezdtem megbékélni a gondolattal, hogy elment az eszem. Míg mások képzelt alakokat találnak ki maguknak, nem létező alakokkal beszélgetnek, addig én itt fekszem, mozdulatlanul, bezárva saját gondolataimmal és ráadásul még Jack hangját is hallom a fejemben. Mi ez, ha nem az őrület kezdete?

Lehet, hogy csak képzelem az egészet. Azóta nem halottam imádott, búgó hangját, és eszembe jutott… talán ez az egész meg sem történt, csak már annyira szeretném hallani a hangját, hogy meghallottam a fejemben. Olyan jó lenne, ha csak el kéne képzelnem, és már fel is kelhetnék ebből az ágyból. Kipattana a szemem, és elfelejteném ezt az egészet.

Révedezésemből egy hideg kéz érintése ragadott ki. Megemelte a karom és elkezdte igazgatni a kezemen a kötést. Ezzel elkezdődött a reggeli rutin, aminek első pontja volt a kötéscsere és testem átvizsgálása pontról-pontra. Az ápolónak puha, finom keze volt és feltételeztem, hogy nő, habár erről nem bizonyosodhattam meg teljesen, mert csak egy papucs lépteit halottam, ami férfihez és nőhöz, is tartozhat.

- Jó reggelt! – köszönt anyám fáradtan. - Köszönöm, hogy gondját viseli a lányomnak - tört ki belőle hirtelen.

Hangja sírásról árulkodott. Sajnáltam, hogy nem beszéltem vele a baleset előtt. Két hete nem is jártam már a régi, családi házunk közelében, mert nagyon összevesztünk, hogy nem akarnak Jackkel találkozni. Bűntudatom volt, és reméltem, nem azok voltak az utolsó szavaim az anyámhoz, amit azon az esős délutánon a fejéhez vágtam.

- Nincs mit, ez a dolgom, ezért fizetnek – a férfi hangjában mosoly bujkált. Volt benne valami ismeretlen, megmagyarázhatatlan. Hangja érzéki, mégis mélyen dörgő, erőteljes. Borzongást éreztem mélyen belül, de nem azt, ami a szerelmed látványa miatt jár át, hanem amit akkor érzel, ha valami ismeretlentől félsz. Meglepődtem, hogy nem nő az ápolónőm, és nem tudtam, miért éreztem ilyen ellenségesnek, mikor még egyáltalán nem is láttam, nem beszéltem vele. Csak ápolt engem, és a kötéseimet cserélte, de valahogy akkor is ellenszenves volt. Egyetlen érintés elég volt ennek megállapításához. Belül, kivert a hideg víz, az ösztöneim szinte

- Menjen, vegyen csak egy kávét, vagy üdítőt, magára fér. Ez eltart még egy darabig, de nem kell sietnie, itt leszek, és vigyázok a lányukra – hangja, most behízelgő, kedveskedő. Kis hatásszünet, majd magas sarkú cipő kopogása a padlón erőteljes, nehézkes lépések kíséretében, és anyám kiment apámmal a szobából.

Nem értettem ezt a gesztust. Miért ilyen kedves anyámmal, és honnan tudta, hogy a lánya vagyok. Nem hallottam, hogy, megkérdezte volna az orvost, hogy hívnak, esetleg benn lehetett tegnap, de akkor is nagyon furcsálltam ezt a fajta személyeskedést.

Csak a Grace klinikában láttam már olyat, hogy magukon kívül néha az ápolók foglalkoznak a betegek családtagjaival, de ott van idő erre, és ez a sorozat lényege. A kapcsolatokról szól és egy stilizált életről. A mindennapokban ez sajnos nem így van. Az azonnali vizsgálat helyett órákat vársz egy kényelmetlen székben, nem rohangálnak körülötted, mint egy méhraj, hogy minden bajodra gyógyírt találjanak. Mogorvák és általában nem küldik a beteg édesanyját kávézni. Olyan furcsa és szokatlan volt mindez. Minden idegsejtemmel a környezetemre koncentráltam.

A kétségek és a félelem ettől az idegen alaktól, felváltva jártak táncot, már amúgy is túlfeszített idegeimen. Iszonyatos volt ez a kiszolgáltatottság. Eddig soha nem szembesültem azzal, milyen teljes sötétben élve, szemek nélkül, csak a szaglásra, hallásra, tapintásra hagyatkozni. El tudod játszani, hogy bekötött szemmel kipróbálod, milyen lehet. De tudod, hogy utána leveszed a kendőt és megint látni fogsz. Ez a tudat megnyugtat és el tudod viselni a sötétséget, mert tudod, hogy biztos vége lesz. De mi van akkor, ha nem tudod levenni a kendőd?

Én sem tudtam, mikor nyithatom fel a szemem újra, észre veszik-e valaha, hogy itt vagyok? Ez ijesztő volt és most bármit megadtam volna érte, hogy legalább egy kósza pillantást vessek az ápolóm arcára. Annyival könnyebb lenne, ha láthatnám az érzelmeit az arcán, vagy a szemében. Nemhiába, a szem a lélek tükre.

Felemelte bal kezem és vigyázva a benne levő tűre, óvatosan egyik kezével csuklómat fogta, míg másikkal elkezdte letekerni a gézt. Fájt, ahogy a kezem mozgatta, de nem volt már olyan elviselhetetlen, mint egy nappal ezelőtt. Még a gondolatától is rosszul voltam, mennyi cső tekereghet most körülöttem, és el se mertem képzelni meddig tart mire a testi sebeim begyógyulnak.

- Remélem, nem fáj. Nem szeretnék fájdalmat okozni annak a csinos kis fejének- hangjában őszinteséget éreztem, de volt valami megmagyarázhatatlan is. Valami pajzán, titkos. Mintha régi barátok lennénk, sok kis apró közös titokkal. Túl közvetlen volt. túl bizalmas.

Kezem után finoman végigtapogatta a bordáimat. Érintése óvatos és elővigyázatos, ahogy a kötést igazította és cserélte. Hirtelen sima kezét éreztem a nyakamon. Állam alól indult lassan, óvatosan lefelé. Érintése, mint tollpihék, a hideg végigfutott a hátamon. Mit akar tőlem ez az ember?

Jöjjön be valaki! Most! Azonnal! Bárcsak visszaérnének már anyáék. Előttük nem merne ilyen intimen megérinteni. De nem hagyta abba. Csak simogatott a nyakam, egyáltalán nem barátian.

Mély sóhaj tort fel a torkából – Gyönyörű. - miközben engem az undor és a kétségbeesés kerülgetett.

Hogy lehet az ember ennyire magatehetetlen? Kiabálni akartam, és a fejemben kiabáltam is. Vedd le a kezed rólam te gazember!!

Nagy csattanás és a kéz eltűnt a nyakamról. Bár nem láttam mi történt, a zaj olyan volt, mintha valakit arcon csaptak volna.

- Ez meg mi a fene volt? – a tolakodó idegen, felállt az ágyam széléről ahol eddig ült. Éreztem, hogy eltűnik a súlya mellőlem, mely eddig lehúzta az ágy oldalát.

- Soha többet ne érj hozzá Bree-hez!!! - Jack hangja. Itt vagy? Ő köszönöm Jack, Tudtam, rád számíthatok.

Megint súly nehezedett az ágyra és már örültem is, hogy Jack máris odaült mellém. A boldogság kezdett melengetni, hullámokban tört rám a megnyugvás.

- Valami megzavart, de ne félj, én nem megyek sehová kis szépség, és azt hiszem egy darabig te sem. Így időnk, mint a tenger. – a fél perccel ezelőtti boldogság elmúlt egy pillanat alatt, mintha orkán fújta volna el. Helyét átvette a riadalom. Jack hangját csak a fejemben halottam, és az ismeretlen ápoló ült vissza az ágyamra. Belül megint ordítottam…

Testem Börtönében - 2. fejezet

Örömmel tapasztaltam, hogy egy páran érdeklődnének a folytatás felől, és nekem is sikerült összehoznom a vizsgák közepette, így akkor itt is van a 2 rész.

Véleményeket, ötleteket várok, ne hagyjatok elszomorodni!


2. fejezet

Egy égszínkék tó partján üldögéltem, kezemben egy szendviccsel. Apukám által készített házi szalámi volt benne, alatta vaj, felette sajt és paprika. A szendvicseket még reggel készítettem kettőnknek, mivel piknikezést terveztünk arra a napra, az előre mondott jó idő reményében.

Volt a közösen bérelt albérletünk mellett egy kis tavacska a város szélén, ha jó volt az idő, ide jártunk ki feltöltődni, kikapcsolódni. Nem volt egy nagy világszám, még horgászni sem lehetett benne, de mint pont ezt szerettük. Szinte, senki nem ment a közelébe, csendes volt, ha eltekintünk az egy két felbukkanó kacsa zajkeltésétől. Egyik reggel futás közben bukkantam erre a helyre, majd elhoztam Jacket is, hogy megnézze milyen.

Soha nem volt az a lelkizős fajta, inkább összebújt velem otthon egy film alatt, de nehezen fejezte ki érzelmeit, és inkább csak tetteiben, mint szavaiban bizonyította szerelmét. Ami nem mellesleg sokszor juttatott érzéki gyönyörökhöz, még erősebbé téve testi, de lelki kapcsolatunkat is. Viszont szemeiben nézve, ha rám nézett mindig ott láttam az érzéki, kavargó vágyat, egy apró szívszaggató félmosolyt, szemei pedig majd felperzseltek.

Éreztem imádatát, megbecsülését, odaadását. És a legfontosabbat, a feltétel nélküli szerelmet. Ez mind benne volt egy pillantásában, és nem volt szükségünk szavakra, hogy ezt elmondjuk. Azt hiszem, az én szememben is ezeket láthatta.

Azon a reggelen sem kellettek szavak. Egy kimondatlan megállapodás alakult ki köztünk. Ha bánatunk volt, vagy túl kimerültek voltunk, egyszóval elhatalmasodtak a problémáink, mindig kijöttünk feltöltődni, beszélgetni, kikapcsolódni ide. Amíg én kényelmesen elhelyezkedtem a kockás pléden, ő kipakolta a kosarat, és előkészült. Átnyújtotta a szendvicset, amire már elkészítése óta vágyakoztam és falatozni kezdtem.

Egy kar fonódott a derekam köré és megéreztem Jack mellkasát amint a hátam mögé kerül és magához húz.

Biztonság. Védelem, nyugalom. Szerelem. Ezt éreztem abban a pillanatban. Egyik kezével megtámaszkodott, miközben másikkal engem ölelt és körém igazította lábait. Belebámultam a napfelkeltébe, miközben haraptam egy nagyon a szendvicsből.

- Gyönyörű vagy – szólalt meg Jack, nekem pedig még a falat is megállt a számban.

- Hát ezek szerint egy vajas, és morzsás szájról fogok portrét festetni, hogy ilyen szépnek maradjak meg az utókornak habár, én nem találom olyan ízlésesnek az étkezési stílusomat, mint ahogy ezt te látod. –ránéztem nagy, bambuló szemekkel és farkasszemet néztünk. De egy fél perc után megrándult a szám és mindketten együtt nevettünk fel.

Ezekért a pillanatokért szerettem Jacket. Ha kellett hallgatott, ha kellett beszélt, és ha szomorú voltam, megnevettetett. Lélekben mindig egy vidám, optimista ember volt és ez átragadt rám is.

A reggeli pára még érezhető volt a levegőben, a harmat ott csillogott a színpompás fák levelein. A nap felkelőben volt, lilás -rózsaszín ragyogása betöltötte az ég alját festői képet nyújtva ehhez az idilli képhez.

Majd eszembe jutott miért jöttünk ide. Gondjaink voltak a szüleimmel. Habár már fél éve ismertem és laktam együtt Jackkel, a szüleim nem akarták elfogadni őt. Jack akkor vadabb korszakát élte, fekete bőrkabát, két tetoválás, ami szinte a fél hátát beborította. A mindig is konzervatív szüleim szemében ő egy vandál volt, egy rock huligán, aki csak tönkre teszi és játszik az ő kicsi lányuk életével.

Susan – az anyám – épp mosogatott, mikor közöltem vele.

- Anya, Jack Bullfroly megkérdezte lennék –e a barátnője és én igent mondtam- kifújtam a két perce bent tartott levegőt és vártam a következményeket.

Éles koppanás a padlón, magasan csilingelő, csörgő hangok, és ripityára tört tányérdarabok repültek a szélrózsa minden irányába a lábunk körül, anyám kezéből.

- Mi? Hogy…az? Neeem, megtiltom, nem járhatsz egy ilyen emberrel. Megtiltom. Óhh, ezt nem fogom túlélni, az én kicsi lányom, és az a pernahajder huligán. Szó sem lehet erről.

- Márpedig szokj hozzá a gondolathoz, mert én szeretem, vele járok, és csak közöltem a tényt, hogy tudjatok róla. Már nem vagyok kislány, betöltöttem a 19-et, és nagykorú lévén akkor költözöm el, ha akarok. Ez az én véleményem.

Anyám olyan savanyú, dühödt képet vágott, mint akit arcul csaptak. Tudtam, hogy nagyon fájtak neki a szavaim, megbántottam és csalódott bennem, de nem lehetek mindig a kicsi lánya. Nem várhatta el, hogy majd egész életében ott ülök a szoknyája mellett és engedelmeskedem az elvárásainak. Túl régóta tűrtem és túl sokat.

Azon a napon összeköltöztem Jackkel, és csak két - három hetente látogattam meg a szüleimet. Bár beszéltünk, a kapcsolatunk már soha nem lett olyan, mint az elköltözésem előtt. De Jackkel nem voltak hajlandóak találkozni, nem is beszéltünk róla soha, bár én sokszor kezdeményeztem ezt.

- Jack, az anyám ki akar tiltani a családból és nem hajlandó támogatni a tanulmányaimban, hacsak nem szakítok veled – a napfelkeltét néztem és közelebb húztam ölelő karját magam körül.

- És te hogyan döntesz? – kíváncsiság és félelem volt a hangjában, de nem akart befolyásolni, az én döntésemre volt kíváncsi.

- Természetesen soha nem hagynálak el, de nem akarom a kapcsolatomat sem megszakítani a szüleimmel, akármennyire is személytelen. Mégiscsak a szüleim - egyiküket sem akartam elveszíteni. Arcomat Jack felé fordítottam, hogy egy csókot kérjek. Szomorkásan a szemembe nézett egy rövid csókot lehelt ajkamra és megkérdezte:

- És akkor mit szándékozol tenni, mert, ahogy látom, a kettő nem fér meg egymás mellett.

- Van egy tervem, meglepetés vacsorát tervezek, ahol ott leszel te is és a szüleim is. Látniuk kell a saját szemükkel, mennyire megváltoztál, hogy nincs veled semmi baj és ha látják, mennyire szeretlek, el kell fogadniuk. Szerinted? Lányregény? – és kíváncsian válaszát várva csibészen rávigyorogtam.

- Mese habbal, Szívem, de azért próbáljuk meg, hátha összejön – és visszamosolygott.

Nagyon sokat változott miattam. Ezt be kellett látnia szüleimnek is.

- Jó reggelt Mrs Kaplag, Mr Kaplag!- az orvos hangja rántott vissza révedezésemből.

Nem tudom mikor tértem magamhoz az alvásból de ez a tavas emlék jutott eszembe.

- Jó reggelt doktor Úr! Van valami változás, valami javulás? – anyám hangja aggódó és vékonyka volt. Hallatszott rajta a fáradtság és a kialvatlanság. Gondolom nem sokat aludhatott az éjjel.

- Sajnálom Hölgyem, de a kórlapját nézve nem látok semmilyen változást. Az életjelei stabilak, de lényeges változást nem látok – az orvos hangja kedves volt és barátságos. Habár csak másodszorra halottam, kezdtem rokonszenvet érezni iránta. Valahogy jeleznem kellene, hogy ébren vagyok. Itt vagyok.

Még mindig nem értettem, hogyan lehetséges ez. Teljesen ébren vagyok, ők mégsem látják. Fel kell hívnom magamra a figyelmet. Talán ha megmozdítanám az ujjam, és meglátná valaki… Minden erőmet arra koncentráltam, hogy megemeljem a jobb kezem mutatóujját. Összpontosítottam és minden akaratomat, minden idegsejtemet a kezem felé irányítottam.

- Emelkedj már, a fenébe is! – habár én úgy éreztem, mintha egy pár milliméterrel elhagyta volna a párnát, a közelemből egy emberi hangot sem halottam, ami visszajelzett volna arról, hogy bárki is láthatta. A fejem felett csippant egyet valami.

- Mi volt ez Doktor Cuper? – anyám hangja volt a remény fénysugara. Most. Itt az alkalom. Hátha észreveszik.

- Ó csak a monitor jelzett, de nem kell aggódni, semmi komoly, ez nem jelent semmit, ilyenek előfordulnak, a gép működéséhez tartozik. Néha kimozdul egy kicsit, de ez normális.

- Nem! Én voltam, itt vagyok, vegye már észre valaki! – már nem volt olyan szimpatikus az orvosom. Ez szörnyen elszomorított. Ha ekkora erőfeszítéssel csak ennyit voltam képes elérni, soha nem fognak rájönni, hogy ébren vagyok. Hogyan tudassam, hogy nem vagyok kómában? Vagyis, nem tudom, abban vagyok –e? Ezt nem lehet elviselni.

- Ó Jack! Merre vagy? Miért nem vagy itt? Legalább te itt lennél, akkor valahogy sikerülne felhívni magamra a figyelmet - Ő biztosan észrevenné. Hiányzott a közelsége, az érintése, ami a legnehezebb pillanatokban is megnyugtatott.

Csak nagyon komoly indok miatt nem lehetett itt, de ezt még magamban sem mertem kimondani. Jobb estben csak megsérült és ezért nem tud még a szobámba jönni, rosszabb esetben…az szörnyű lenne, azt végképp nem élném túl. Még gondolni sem bírtam rá.

- Itt vagyok kicsim, nincs semmi baj. – halottam Jack hangját. Meglepődtem. Már hallucinálok is? Hangja nem a szobában szólt, az teljesen néma volt. A fejemben hallottam a hangját…