Ezt a novellát még egy karácsony előtt kiírt pályázatra készítettem. Különösen a témája ragadott meg, mivel nem volt megadva semmilyen konkrét tárgy, csak egy képet kaptunk, és arról kellett megírnunk, ami eszünkbe jut. Itt látjátok a képet, és hogy nekem mi jutott róla eszembe. Búcsú egy angyaltól
A háztető sarkán ültem. Őt figyeltem, mint már olyan régóta. Eszembe jutott, mikor utoljára ketten sétáltunk haza a sötétben. Olyan vidám volt. Szép, szoborszerű arcán még alig pelyhedzett borosta. Ifjú volt és szeleburdi, és mindenért lelkesedett, ami az élet pezsgését jelentette. A középiskolai évei derekán, mikor a világ már kinyílik, de még nem kell felnőnie.
Aznap nem tudtam vele menni. Soha nem gondoltam volna, hogy akkor délelőtt látom utoljára élőként azt a somolygó, pimasz arcát. Míg létezem, nem bocsátom meg magamnak, hogy akkor nem voltam mellette. De a sorsom már eldöntötték. Elszólítottak…
- Velem jössz? – kérdezte aznap reggel Jeremia.
- Vásárolni? Nem, öcskös. Én nem érek ma rá ilyen dolgokra. Hívd el az új cicád, vagy anyát.
Kemény voltam vele és goromba. Nem volt alkalmam megmondani neki, hogy mennyire örülök, hogy a világon van. Hogy egyszer bemásztam hozzá a kiságyba, mert a kis játékáért ordított, amit nem ért el. Örültem, mikor tudtam kivel szánkózni, hóembert építeni, és annak is, mikor először tőlem kért segítséget. Még ha ezt soha nem is mutattam ki, vagy mondtam ki hangosan.
Így anyánkkal indult el. Hallottam, amint felhívta telefonon, és anyánk, ha kelletlenül is, de igent mondott. Fáradékony volt, de soha nem tudott nemet mondani az öcsémnek.
Szakadt az eső aznap. Mikor kiszálltak a banknál, nem sejtettek semmit, pedig már minden el volt döntve. Azt a golyót nekem szánták, nem anyánknak. A bankrabló épp kifelé menekült a táskákkal a vállán. Fekete sí maszkja alól nem sokat látott, de feléjük szaladt. Fél kezével a pisztolyt lóbálta, miközben a saras járdán megcsúszott. Minden csak pár pillanat alatt történt. A kocsija ott parkolt a mi kis Fordunk mellett, de ahogy felé közeledett, egyre idegesebbé, izgágává vált, csak esetlenül bukdácsolt, anyám Jeremeia mellé állt, és óvatosan hátráltak a kocsi mellől. Aztán a rabló elcsúszott, a kis fegyver elsült… anyám Jeremia elé ugrott, a golyó a szívét találta el. Nem tudtak már rajta segíteni, Jeremia karjai közt halt meg, miközben öcsém a nevemet kiabálta az esőfüggönyben. Azt kívánta, bárcsak én lennék ott. Aztán azt, jó, hogy nem én vagyok ott. Ő még ekkor nem tudta…
Én a nyári munkába indultam. Éjszakai robotolás egy kínai kifőzdében. Rühelltem, és a közelébe se mentem volna, ha nem kellett volna fizetni a sulit. A műszaki egyetem nem volt segélyszervezet, inkább csak vitte, nem hozta a pénzt, és hogy meg is tudjunk élni, én is dolgoztam. Mindig hárman voltunk, mert apám, az Isten tudja, melyik sikátorban lelte halálát. Nem volt haszna életében sem, így gyorsan elérte a halál.
Oda tartottam. De más volt a végzetem. Nem akartam vele foglalkozni, pedig egy ideje folyamatosan kaptam a figyelmeztetéseket. Álmaimban. Láttam őket, olyan voltak, mint most én is. Fenségesek, halvány bőrűek, fekete szárnyakkal. Előre megmondták. Szólj nekik. Búcsúzz el. Nincs már sok időd. Azt hittem, az álmok a stressz, a sok munka miatt vannak. Mikor leléptem, az utca kihalt volt. Fényesség árasztott el, majd egy hatalmas ütést éreztem az oldalamban. Azt kívántam, gyorsan legyen vége… elvakított valami… és csak a fekete szárnyakat láttam. Másra nem emlékeztem.
Az ujjá születésem után elmondták mi a feladatunk. Segíteni és átkísérni a megtört lelkeket, majd elmondták, mi történt az anyámmal. Alig tértem magamhoz. Ha tudtam volna, sírtam volna, de a szemeim szárazak voltak. Küzdöttem ellenük, csapkodtam és ütöttem magam körül, fellázadtam, de ők csak csendben tűrték. Megvárták, míg lenyugszom, és tovább folytatták okításomat. Ez volt a legrosszabb, mert bármit elviseltem volna, csak ezt a haláli nyugalmat nem. Mára már én is elsajátítottam ezt a képességet. Megértettem rendeltetésünk lényegét. Így is az öcsémmel lehetek.
Jeremia magába roskadt. Nevelőszülőkhöz került arra a két évre, míg nagykorúvá nem vált. Magában engem okolt mindenért, és én tudtam, hogy igaza van. Nekem kellett volna ott lennem. Nekem kellett volna elmennem előbb, tudtam, hogy be fog következni, mégis legbelül küzdöttem ellene. Így, Jerry anyánkat és engem is gyászolhatott. Egyedül maradt, és bár tudta, hogy anyánkat meggyilkolták, engem hibáztatott. Miért nem én voltam ott? Miért nem ugrott ő, anyánk elé?
Magát hibáztatta, miközben küzdött a magánnyal és a gyűlölettel. Azt kívánta, bárcsak életben lehetnék, hogy jól felpofozzon. Én engedtem volna neki.
Most egyedül ballagott haza. Amint elég idős lett, otthagyta a gyámokat, átvette a helyem a kifőzdében, és dolgozott, hogy élhessen. Nem beszélt szinte senkivel, nem járt el szórakozni, és én, bár mellette voltam, nem tudtam változtatni az állapotán. Nem talált rá magyarázatot, miért történt mindez vele. Én pedig nem tudtam megnyugtatni, hogy mindez egyáltalán nem az ő hibája. A halál nem válogat. Én már csak tudom, ebben élek egy ideje. Testőrként vigyáztam minden lépését, és rettegtem, nehogy valamelyikünknek át kelljen segítenie a fénybe. Egy teljes, és egészséges életet szántam neki, családdal és gyerekekkel, nem egy robotoló, vég nélküli, könyörtelen tengődést.
Besétáltam vele, amint kinyitotta az ajtót. Ledobálta a kisasztalra a cuccait, bement a szobába és lefeküdt az ágyra. Minden este ezzel telt. Elővette a kis vázlatfüzetét, és rajzolt. Az egyetlent rajzolta, amit el tudott képzelni. Engem, szárnyasként. Itt volt az ideje, hogy továbblépjen és elengedjen, ez nem mehetett így tovább.
Mellé ültem az ágyra és figyeltem, ahogy a kezei a papíron suhannak. Nagy, széles mozdulatokkal rajzolt, mintha képes lenne a dühét megjeleníteni a rajzon. Arcom megjelenése után a testem többi része jött. Majd a szárnyak. Hatalmas, a lábamig leérő hosszú, fekete tollakkal. Apránként kidolgozta a redőket, majd éjsötétre satírozta. Annyira sajnáltam. A szívem pont olyan fekete volt, mint a szárnyak a rajzon. El kellett engednem. Ha nem leszek annyit a közelében, elfelejt, könnyebb lesz. Neki, és nekem is. Segíthetek, de akkor nem láthatom soha többé. A saját önzőségem tartott gúzsban, de nem hagyhattam szenvedni.
- Tudom, hogy itt vagy, Greg, te mocsok – hangja visszarántott a révedezésből. Honnan tudhatta? Iszonyatosan fájt a kemény hangnem, hogy ennyire megvet. Így viszont könnyebb lesz búcsút vennem.
- Köszönöm, hogy nem hagytál magamra – mély levegőt vett, mintha a sóhajban benne lenne irántam minden ellenkezése, gyűlölete, amit nem akar kimondani.
- Feloldozlak. Megbocsátok – suttogta.
Felkaptam a fejem, és ránéztem. Meredten bámult a papírlapon levő kész alakra. Megállt a toll a papíron. Halk szavai elárasztottak, átjártak belülről, balzsamozták ott az utcán megfagyott lelkemet. Tudtam, el tudom engedni. Mos már, el. A szeméből legördülő könnycseppet a sajátomnak éreztem.
- Isten veled, Jerry – mondtam neki, bár nem hallhatta.
Megfogtam a vállát és békés álomba ringattam. Feje a párnára borulva, akár egy angyalé. A papír ott hevert ölében, mintha valódi alakomat látta volna. Felemeltem, és a zsebembe rejtettem az összehajtogatott papírlapot. Most már nem fog többé látni. Nem fog szenvedni. És én sem.
