2011. december 30., péntek

A Tv szeme




Hárman laktak az albérletben. Csendes egyesség volt ez. Három laptop, két szoba, és egy tv.
Két év, közös tollak, ceruzák, sampon, körömreszelő, tea, tej… a csöndes egymás kerüléséből esti mesélések, sztorizások lettek. Kedves pletykák, jegyzet csere, közös narancs és pattogatott kukorica forralt borral.
Éjszaka egymás mellett sírások, nevetések, szenvedés a vizsgaidőszakban, kényszeres és életbentartó, éjszakai táblacsokizás.
És közben a tv mindig figyelt, míg benne szappanoperák, és elvont mesék váltották egymást.
Megállapította, hogy a három lány kapcsolatát egy szó jellemzi: Barátság. 

2011. május 14., szombat

Egyperces : Birkák vagyunk?

Az ember feje fölött mindig is ott lóg a parancs. A belső parancs. Idősebb, többet tud, ő ítél felettem, húzzam meg magam, kövessem.

A tanár megjelenik a folyosón és a csoport elhallgat. Egyetlen mozdulatával, akár a kutyát pórázon, ránt maga után a terembe. S mi hűségesen követjük. Egyszerű ez. Világos. Akár nővér az orvost, beosztott a főnököt, vizsgázó a tanárt.

Mert oda mennek a hallgatók májusban, vizsgaidőszakban... mint a birkák. A vesztőhelyre.

2011. április 25., hétfő

Testem börtönében 6. fejezet

Húsvétra végre elkészült a 6. fejezet. Kellemes ünnepeket kívánok mindenkinek így húsvét táján, és jó olvasgatást. Kíváncsi lennék, ki mire gondol a mostani fejezettel kapcsolatban. Véleményezzetek, írogassatok.


6. Fejezet

Aludni akartam és még ezt az örömöt is elvették tőlem. Nem tudtam álmodni. Nem tudtam aludni. Nem menekülhettem egy olyan világba sem, ahol Ő nem volt ott. Nem tudtam elfelejteni azt az egy mondatot.

- „Maga nem megy el a temetésre?”

Végiggondoltam mindent. Először azt mondogattam magamnak, hogy biztos nem ő, és az orvos csak összekeveri, félre beszél. Valaki más temetéséről lehet szó, amit esetleg anyám megemlített az orvosnak. És annyira akartam bízni ebben. Vágytam a csalfa reményre, még ha valahol, bent, legbelül a belső homályomban már tudtam.

Elvégre, miért menne anyám egy idegen temetésére? És miért említette volna meg neki az orvos, ha nem azért, mert hozzátartozónak nézte? Ha én nem tudok elmenni… menjen el ő.

De tudtam, hogy anyám soha nem menne. Örült, hogy megszabadult Jacktől, az általa „megrontómnak” tartott negyediktől, aki betolakodott tökéletesnek tűnő családi idillünkbe. Azt is tudtam,hogy nem fog itt hagyni. Nem menne el mellőlem, úgy, hogy nem felügyel rám senki.

Legszívesebben megütöttem volna anyámat, amiért nem megy el a temetésére. Mérges voltam rá… a kocsira. Arra az átkozott fára. A lábamra. Az orvosra, aki elmondta és megkérdezte anyámat. A csövekre, melyek monotonon pöfékelték magukból a sípoló hangokat éjjel és nappal, hogy elnyomják a gondolataimat. A kegyetlen orvos érintésére, amitől még most is a hideg rázott, és remegtem legbelül. De nem tehettem semmit. Ott feküdtem, a sípolást hallgattam.

Így hát csak lebegtem… Belül ordítottam. Megint. Könnyeim, akár egy túlfeszített gát, gyűltek szemeimben, de nem éreztem végigfolyni őket arcomon. Belül sírtam. A lelkem valahol megmaradt darabja sírt Utána. Vártam. Vártam, hogy valami történjen. Hogy meghalljak. Hogy felébredjek. Hogy ne létezzem. Meg akartam halni… Olyan könnyű lett volna. Egyszerű. De nélküle, eddig is nehéz volt, most pedig már reményem sincs. Hosszú sípolást vártam. Hogy vége legyen. De nem lett.

- „Mi lenne, ha kertes házba költöznénk? „ – kérdezte egy délután, mikor a boltból sétáltunk haza. A kezünk tele volt szatyrokkal, Ő csak hirtelen rám nézett, és elvigyorogta magát. Nagyon váratlan volt a kijelentése. Meglepett. Nem terveztünk, vagy beszéltünk hasonlóról ez előtt, az hogy közös albérletünk volt, szinte természetesnek tűnt. De egy kertes ház… már egyet jelentett a családtervezéssel.

- „Ezt most komolyan mondod? „ – Nem hittem a fülemnek, de ragyogó tekintete teljesen bebizonyította szavai komolyságát.

- „Nézd azt a párt előttünk. Én is akarok egy olyan kis lurkót. Nem is. Legalább hármat. Persze csak a suli után. És akkor mindenképpen vennünk kell egy nagy házat, hatalmas kerttel, ahol játszótér lesz, giccses fapadok, és virágágyás neked. Kell emelet, és játszószoba a gyerekeknek…”

De a mondatot nem bírta befejezni, mert a szatyraimat eldobva a karjába ugrottam.

- „Olyan bolond vagy. De úgy szeretlek érte. „

Az emlékek csak jöttek, és én hagytam magam elveszni a közös múltunkban. Olyan jól esett. Megint látni. Vele lenni, még ha csak gondolatban is. Emlékezni arra, amire nem lesz reményem, ha felébredek valaha.

Nem tudom mennyi idő telt el. Órák, napok, hetek, hónapok. Teljesen mindegy volt. Az idő nem számított, mert nekem sem számított semmi. Hallottam anyám mézes mázos hangját. Apám döcögő lépéseit. Liz csacsogó, szüntelen felolvasását, és beszámolóját a délelőtti eseményekről, és egy kellemetlen alakról, aki letaposta az új kopogós cipőjét. Nem érdekelt. Míg meg nem hallottam az orvos irritáló hangját. Ne, Istenem, csak ezt ne!

- Jó napot Mrs. Kaplag. Hogy vannak ma? – mégis más volt a hangja. Kedvesebb. Emberibb. Akárcsak, amikor a durva vásznat selyem takaróra cserélik. De megijedtem. Nem akartam, hogy hozzám érjen. Éreztem, hogy megsüllyed az ágy a mellém ülő test súlya alatt.

- Remélem, jobban vagyunk ma. Az arcán már alig látszanak a horzsolások. Egy ilyen gyönyörű virágnak hamar rendbe kell jönnie az ünnepekre. – hangjából eltűnt a gúny, az álcázott mézesmázosság. Egyszerűen csak kedves volt. És együtt érző? Olyan ismerős volt. Kezével olyan óvatosan ért hozzám, mint egy tollpihe suhintása. Keze meleg volt, az érintése bensőséges és óvatos. Mintha gyökeresen kicserélték volna ezt az embert. Teljesen más volt most, szinte a teljes ellentéte annak az embernek, akitől az első találkozástól fogva a hideg rázott.

Eddig még csak egy valaki ért hozzám így. De ő már nem fog megérinteni soha. A Doktor óvatosan bekötözte a kezem, és úgy simított végig arcomon, hogy ujjai épp csak a levegő mozgását sugallták. Ez nem lehet. A hangja. A mozdulatai. Felismerné, ha itt lenne. A lelke legbelül tudta, vagy csak iszonyatosan kegyetlen tréfát játszott vele. Jack vonásai, viselkedése.

- Gyógyuljon meg hamar, szép hölgy. Sokan várnak még magára ebben a világban. – És Bree belső könnyeivel küszködve hallgatta az orvos kifelé vezető lépteit.

2011. február 28., hétfő

Egyperces : A vágy hívó szava





Caroline a holnapra gondolt.

Most itt érezte maga körül, ahogy melegíti, körülfogja és csendesen szuszog.
Arcát mellkasa hullámzó bőréhez nyomta.
Bizsergés, vágy, kapkodó lélegzet a kifulladásig...
Ezek voltak ők ketten, egy órával ezelőtt.

De, most már egyedül marad a holnap gondolatával.
Lehet bölcs az, akit a vágy szava hív?
Amikor Ő akarja. Havonta, kéthavonta.
Szenvedélyes egy éjszakás kalandok, jobb esetben ugyanazzal.
De, hogy is lehetne erős, ha körbeöleli a vágy szava arra az egy éjszakára?

Egyperces : Felnőtt vagyok?

Kép: Salvador Dalí


Honnan tudom, hogy felnőtt vagyok?

Magassarkút hordok.
Nem toppot, már mellényt veszek.
Sok egészségtelent veszek, eszek.
Az utcán Jó napot-ot mondok.

Érzem körülöttem, csendben. Bennem.
Már tudom sajnos.
Felnőtt vagyok.

2011. január 21., péntek

Szösszenet

Tavaszt éreztem, ... egy napra.


Honnan tudod, hogy tavasz van?
Mikor meglátod az emberek arcán a kedves mosolyt, amit ok nélkül villantanak rád a szétáradó napfényben...
Mikor egy gitáros és egy afrikai dobos életvidámságról énekel...
Az utca másik végén a hegedűs Fellini filmbe illő lágy dallamot húz...
Mikor kigombolod a kabátod és hagyod, hogy a kellemes szellő kipirosítsa arcodat...
Ezer ágra süt a nap, az utca fényárban fürdik, ami a lelkedbe árad...

Boldog voltam, ... egy napra.

2011. január 16., vasárnap

Novella Deszy pályázatára -Búcsú egy angyaltól


Ezt a novellát még egy karácsony előtt kiírt pályázatra készítettem. Különösen a témája ragadott meg, mivel nem volt megadva semmilyen konkrét tárgy, csak egy képet kaptunk, és arról kellett megírnunk, ami eszünkbe jut. Itt látjátok a képet, és hogy nekem mi jutott róla eszembe.










Búcsú egy angyaltól

A háztető sarkán ültem. Őt figyeltem, mint már olyan régóta. Eszembe jutott, mikor utoljára ketten sétáltunk haza a sötétben. Olyan vidám volt. Szép, szoborszerű arcán még alig pelyhedzett borosta. Ifjú volt és szeleburdi, és mindenért lelkesedett, ami az élet pezsgését jelentette. A középiskolai évei derekán, mikor a világ már kinyílik, de még nem kell felnőnie.

Aznap nem tudtam vele menni. Soha nem gondoltam volna, hogy akkor délelőtt látom utoljára élőként azt a somolygó, pimasz arcát. Míg létezem, nem bocsátom meg magamnak, hogy akkor nem voltam mellette. De a sorsom már eldöntötték. Elszólítottak…

- Velem jössz? – kérdezte aznap reggel Jeremia.

- Vásárolni? Nem, öcskös. Én nem érek ma rá ilyen dolgokra. Hívd el az új cicád, vagy anyát.

Kemény voltam vele és goromba. Nem volt alkalmam megmondani neki, hogy mennyire örülök, hogy a világon van. Hogy egyszer bemásztam hozzá a kiságyba, mert a kis játékáért ordított, amit nem ért el. Örültem, mikor tudtam kivel szánkózni, hóembert építeni, és annak is, mikor először tőlem kért segítséget. Még ha ezt soha nem is mutattam ki, vagy mondtam ki hangosan.

Így anyánkkal indult el. Hallottam, amint felhívta telefonon, és anyánk, ha kelletlenül is, de igent mondott. Fáradékony volt, de soha nem tudott nemet mondani az öcsémnek.

Szakadt az eső aznap. Mikor kiszálltak a banknál, nem sejtettek semmit, pedig már minden el volt döntve. Azt a golyót nekem szánták, nem anyánknak. A bankrabló épp kifelé menekült a táskákkal a vállán. Fekete sí maszkja alól nem sokat látott, de feléjük szaladt. Fél kezével a pisztolyt lóbálta, miközben a saras járdán megcsúszott. Minden csak pár pillanat alatt történt. A kocsija ott parkolt a mi kis Fordunk mellett, de ahogy felé közeledett, egyre idegesebbé, izgágává vált, csak esetlenül bukdácsolt, anyám Jeremeia mellé állt, és óvatosan hátráltak a kocsi mellől. Aztán a rabló elcsúszott, a kis fegyver elsült… anyám Jeremia elé ugrott, a golyó a szívét találta el. Nem tudtak már rajta segíteni, Jeremia karjai közt halt meg, miközben öcsém a nevemet kiabálta az esőfüggönyben. Azt kívánta, bárcsak én lennék ott. Aztán azt, jó, hogy nem én vagyok ott. Ő még ekkor nem tudta…

Én a nyári munkába indultam. Éjszakai robotolás egy kínai kifőzdében. Rühelltem, és a közelébe se mentem volna, ha nem kellett volna fizetni a sulit. A műszaki egyetem nem volt segélyszervezet, inkább csak vitte, nem hozta a pénzt, és hogy meg is tudjunk élni, én is dolgoztam. Mindig hárman voltunk, mert apám, az Isten tudja, melyik sikátorban lelte halálát. Nem volt haszna életében sem, így gyorsan elérte a halál.

Oda tartottam. De más volt a végzetem. Nem akartam vele foglalkozni, pedig egy ideje folyamatosan kaptam a figyelmeztetéseket. Álmaimban. Láttam őket, olyan voltak, mint most én is. Fenségesek, halvány bőrűek, fekete szárnyakkal. Előre megmondták. Szólj nekik. Búcsúzz el. Nincs már sok időd. Azt hittem, az álmok a stressz, a sok munka miatt vannak. Mikor leléptem, az utca kihalt volt. Fényesség árasztott el, majd egy hatalmas ütést éreztem az oldalamban. Azt kívántam, gyorsan legyen vége… elvakított valami… és csak a fekete szárnyakat láttam. Másra nem emlékeztem.

Az ujjá születésem után elmondták mi a feladatunk. Segíteni és átkísérni a megtört lelkeket, majd elmondták, mi történt az anyámmal. Alig tértem magamhoz. Ha tudtam volna, sírtam volna, de a szemeim szárazak voltak. Küzdöttem ellenük, csapkodtam és ütöttem magam körül, fellázadtam, de ők csak csendben tűrték. Megvárták, míg lenyugszom, és tovább folytatták okításomat. Ez volt a legrosszabb, mert bármit elviseltem volna, csak ezt a haláli nyugalmat nem. Mára már én is elsajátítottam ezt a képességet. Megértettem rendeltetésünk lényegét. Így is az öcsémmel lehetek.

Jeremia magába roskadt. Nevelőszülőkhöz került arra a két évre, míg nagykorúvá nem vált. Magában engem okolt mindenért, és én tudtam, hogy igaza van. Nekem kellett volna ott lennem. Nekem kellett volna elmennem előbb, tudtam, hogy be fog következni, mégis legbelül küzdöttem ellene. Így, Jerry anyánkat és engem is gyászolhatott. Egyedül maradt, és bár tudta, hogy anyánkat meggyilkolták, engem hibáztatott. Miért nem én voltam ott? Miért nem ugrott ő, anyánk elé?

Magát hibáztatta, miközben küzdött a magánnyal és a gyűlölettel. Azt kívánta, bárcsak életben lehetnék, hogy jól felpofozzon. Én engedtem volna neki.

Most egyedül ballagott haza. Amint elég idős lett, otthagyta a gyámokat, átvette a helyem a kifőzdében, és dolgozott, hogy élhessen. Nem beszélt szinte senkivel, nem járt el szórakozni, és én, bár mellette voltam, nem tudtam változtatni az állapotán. Nem talált rá magyarázatot, miért történt mindez vele. Én pedig nem tudtam megnyugtatni, hogy mindez egyáltalán nem az ő hibája. A halál nem válogat. Én már csak tudom, ebben élek egy ideje. Testőrként vigyáztam minden lépését, és rettegtem, nehogy valamelyikünknek át kelljen segítenie a fénybe. Egy teljes, és egészséges életet szántam neki, családdal és gyerekekkel, nem egy robotoló, vég nélküli, könyörtelen tengődést.

Besétáltam vele, amint kinyitotta az ajtót. Ledobálta a kisasztalra a cuccait, bement a szobába és lefeküdt az ágyra. Minden este ezzel telt. Elővette a kis vázlatfüzetét, és rajzolt. Az egyetlent rajzolta, amit el tudott képzelni. Engem, szárnyasként. Itt volt az ideje, hogy továbblépjen és elengedjen, ez nem mehetett így tovább.

Mellé ültem az ágyra és figyeltem, ahogy a kezei a papíron suhannak. Nagy, széles mozdulatokkal rajzolt, mintha képes lenne a dühét megjeleníteni a rajzon. Arcom megjelenése után a testem többi része jött. Majd a szárnyak. Hatalmas, a lábamig leérő hosszú, fekete tollakkal. Apránként kidolgozta a redőket, majd éjsötétre satírozta. Annyira sajnáltam. A szívem pont olyan fekete volt, mint a szárnyak a rajzon. El kellett engednem. Ha nem leszek annyit a közelében, elfelejt, könnyebb lesz. Neki, és nekem is. Segíthetek, de akkor nem láthatom soha többé. A saját önzőségem tartott gúzsban, de nem hagyhattam szenvedni.

- Tudom, hogy itt vagy, Greg, te mocsok – hangja visszarántott a révedezésből. Honnan tudhatta? Iszonyatosan fájt a kemény hangnem, hogy ennyire megvet. Így viszont könnyebb lesz búcsút vennem.

- Köszönöm, hogy nem hagytál magamra – mély levegőt vett, mintha a sóhajban benne lenne irántam minden ellenkezése, gyűlölete, amit nem akar kimondani.

- Feloldozlak. Megbocsátok – suttogta.

Felkaptam a fejem, és ránéztem. Meredten bámult a papírlapon levő kész alakra. Megállt a toll a papíron. Halk szavai elárasztottak, átjártak belülről, balzsamozták ott az utcán megfagyott lelkemet. Tudtam, el tudom engedni. Mos már, el. A szeméből legördülő könnycseppet a sajátomnak éreztem.

- Isten veled, Jerry – mondtam neki, bár nem hallhatta.

Megfogtam a vállát és békés álomba ringattam. Feje a párnára borulva, akár egy angyalé. A papír ott hevert ölében, mintha valódi alakomat látta volna. Felemeltem, és a zsebembe rejtettem az összehajtogatott papírlapot. Most már nem fog többé látni. Nem fog szenvedni. És én sem.