2012. november 9., péntek

Társasházi mesék


Mit ad isten, az ember lánya társasházba költözik. Nem egy olyan apuci fizette nagyon modern, inkább egy olyan jó lesz ez nekünk szoctámból és diákhitelből lakásba. Van vagy ötven éves, parketta, pvc, épp csak a kis pöttyös bögrék és a tányérok hiányoznak a falról.
Elköltöznek az előző lakók, mindez nagyon jó. Aztán egy hét csúszással költözik, mert hát időközben kiderül, hogy azért egy tisztasági meszelés mégsem ártana, így a tulaj meszeltet, emberünk meg vár. És vár a száradásra… a bútorokra. Majd, azzal a címszóval, hogy hadd rendezze be magának, amilyenre szeretné, a tulaj megengedi, hogy emberünk ki is takarítsa, majd a bútorokat elrendezze, alias, helyretolja. Mindez meg is történik.
Kedves kis beköltözés, jön a család látogatóba, avagy háztűznézés, így 3 nap alatt elfogadható állapotba kell keríteni lakást. Ekkor jönnek az érdekességek. Kiderül, hogy a lakás alatt széntárolók vannak (épp csak ennyire öreg) rácsos ajtóval elzárva, ahova be lehet tenni dolgokat, (mint például egy régi tv-t ) vagy akár még egy biciklit is. Kihozni már kicsit bajosabb. Így lett tv, felkerült egy függöny, sikeres világvégi túra után az OBI-ba, nád az erkély vasára (mert azért mégse bámulja mindenki a száradó fehérneműket.)
Megtörténik a vizit, nagy a boldogság, majd megy az ötletelés, mi kellene még a kis lakásba, hogy otthonosabbá váljon? Párna, szőnyeg, kislámpa, terítők… virág, (ha már a gáz elszívja, legalább 3 cserép növény termeljen valami oxigént!)
Aztán jönnek a bajok. Csöpög a csap, hívjunk szerelőt, aki után másikat kell, mert az előző kontár volt. Kell gázszerelő, mert jön a fűtési szezon, és ki tudja, mégse kéne azért gázmérgezésben elhalálozni, így ő is megérkezik, beszerel, elindít, így legalább 18 fok van mindig. Aztán egyik este beszorul a kulcs a zárba, lakatos… zárcsere, mert miért is ne, emberünk várja a következő csapást. Meg is érkezik.
A megismerkedés a szomszédokkal. Öreg háznak öreg lakói. A szomszéd család, akik rejtélyesen közlekednek, és szinte sosem találkozni velük. A szemközti ajtó, ahol egy fecni lóg már hónapok óta… és akkor kiderül, hogy a tulajdonosa már rég nem él benne. És történetünk fő mellékszereplője M. néni, aki éjjelenként felkopog.
Igen kérem, mert hát milyen dolog az, hogy a fiatalok járkálni mernek a lakásban, és mernek tanulni, és dolgozni menni, és egyáltalán fürdeni - mert hát vékonyak a falak és minden lehallatszik. A probléma persze abból adódik, ha ő elalszik, és „arra ébred” hogy járkálást hall „éjszaka” és már nem tud visszaaludni. Erre emberünk először eszébe jutott gondolatát, miszerint füldugót kéne alkalmaznia, mélyen magába folytja, bólogat, és eltávozik balra. Igyekszik csendben járni, vesz szőnyeget, vesz filcet a szék lábára, hogy ne surlódjon, mert hát beilleszkedés meg tolerancia, meg hát mégis csak ő az új lakó.
Az Ám a rendszerek változnak, de a beidegződés nem. Emberünk épp éjjel tanul, teáért indul, amikor lentről (igen a padló felől) kopogás hallatszik. Nem tévedés, nem ámítás, a régi módszer még mindig működik. Fel a seprűt, neki a plafonnak, ahogy nagyanyáink is intézték a társasban a dolgokat. Megállapítás: Hát jó, ma már nem megyünk teáért.
És hogy mi a tanulság? Bár információs társadalomban élünk, modern rendszerekkel kommunikálunk, amíg a fejekben nem áll át a rendszer, összességében sem áll át a rendszer, hiába nevezzük azt modern országnak, fejlettnek vagy információs társadalomnak. De hát nem érdekesebb így?