2011. április 25., hétfő

Testem börtönében 6. fejezet

Húsvétra végre elkészült a 6. fejezet. Kellemes ünnepeket kívánok mindenkinek így húsvét táján, és jó olvasgatást. Kíváncsi lennék, ki mire gondol a mostani fejezettel kapcsolatban. Véleményezzetek, írogassatok.


6. Fejezet

Aludni akartam és még ezt az örömöt is elvették tőlem. Nem tudtam álmodni. Nem tudtam aludni. Nem menekülhettem egy olyan világba sem, ahol Ő nem volt ott. Nem tudtam elfelejteni azt az egy mondatot.

- „Maga nem megy el a temetésre?”

Végiggondoltam mindent. Először azt mondogattam magamnak, hogy biztos nem ő, és az orvos csak összekeveri, félre beszél. Valaki más temetéséről lehet szó, amit esetleg anyám megemlített az orvosnak. És annyira akartam bízni ebben. Vágytam a csalfa reményre, még ha valahol, bent, legbelül a belső homályomban már tudtam.

Elvégre, miért menne anyám egy idegen temetésére? És miért említette volna meg neki az orvos, ha nem azért, mert hozzátartozónak nézte? Ha én nem tudok elmenni… menjen el ő.

De tudtam, hogy anyám soha nem menne. Örült, hogy megszabadult Jacktől, az általa „megrontómnak” tartott negyediktől, aki betolakodott tökéletesnek tűnő családi idillünkbe. Azt is tudtam,hogy nem fog itt hagyni. Nem menne el mellőlem, úgy, hogy nem felügyel rám senki.

Legszívesebben megütöttem volna anyámat, amiért nem megy el a temetésére. Mérges voltam rá… a kocsira. Arra az átkozott fára. A lábamra. Az orvosra, aki elmondta és megkérdezte anyámat. A csövekre, melyek monotonon pöfékelték magukból a sípoló hangokat éjjel és nappal, hogy elnyomják a gondolataimat. A kegyetlen orvos érintésére, amitől még most is a hideg rázott, és remegtem legbelül. De nem tehettem semmit. Ott feküdtem, a sípolást hallgattam.

Így hát csak lebegtem… Belül ordítottam. Megint. Könnyeim, akár egy túlfeszített gát, gyűltek szemeimben, de nem éreztem végigfolyni őket arcomon. Belül sírtam. A lelkem valahol megmaradt darabja sírt Utána. Vártam. Vártam, hogy valami történjen. Hogy meghalljak. Hogy felébredjek. Hogy ne létezzem. Meg akartam halni… Olyan könnyű lett volna. Egyszerű. De nélküle, eddig is nehéz volt, most pedig már reményem sincs. Hosszú sípolást vártam. Hogy vége legyen. De nem lett.

- „Mi lenne, ha kertes házba költöznénk? „ – kérdezte egy délután, mikor a boltból sétáltunk haza. A kezünk tele volt szatyrokkal, Ő csak hirtelen rám nézett, és elvigyorogta magát. Nagyon váratlan volt a kijelentése. Meglepett. Nem terveztünk, vagy beszéltünk hasonlóról ez előtt, az hogy közös albérletünk volt, szinte természetesnek tűnt. De egy kertes ház… már egyet jelentett a családtervezéssel.

- „Ezt most komolyan mondod? „ – Nem hittem a fülemnek, de ragyogó tekintete teljesen bebizonyította szavai komolyságát.

- „Nézd azt a párt előttünk. Én is akarok egy olyan kis lurkót. Nem is. Legalább hármat. Persze csak a suli után. És akkor mindenképpen vennünk kell egy nagy házat, hatalmas kerttel, ahol játszótér lesz, giccses fapadok, és virágágyás neked. Kell emelet, és játszószoba a gyerekeknek…”

De a mondatot nem bírta befejezni, mert a szatyraimat eldobva a karjába ugrottam.

- „Olyan bolond vagy. De úgy szeretlek érte. „

Az emlékek csak jöttek, és én hagytam magam elveszni a közös múltunkban. Olyan jól esett. Megint látni. Vele lenni, még ha csak gondolatban is. Emlékezni arra, amire nem lesz reményem, ha felébredek valaha.

Nem tudom mennyi idő telt el. Órák, napok, hetek, hónapok. Teljesen mindegy volt. Az idő nem számított, mert nekem sem számított semmi. Hallottam anyám mézes mázos hangját. Apám döcögő lépéseit. Liz csacsogó, szüntelen felolvasását, és beszámolóját a délelőtti eseményekről, és egy kellemetlen alakról, aki letaposta az új kopogós cipőjét. Nem érdekelt. Míg meg nem hallottam az orvos irritáló hangját. Ne, Istenem, csak ezt ne!

- Jó napot Mrs. Kaplag. Hogy vannak ma? – mégis más volt a hangja. Kedvesebb. Emberibb. Akárcsak, amikor a durva vásznat selyem takaróra cserélik. De megijedtem. Nem akartam, hogy hozzám érjen. Éreztem, hogy megsüllyed az ágy a mellém ülő test súlya alatt.

- Remélem, jobban vagyunk ma. Az arcán már alig látszanak a horzsolások. Egy ilyen gyönyörű virágnak hamar rendbe kell jönnie az ünnepekre. – hangjából eltűnt a gúny, az álcázott mézesmázosság. Egyszerűen csak kedves volt. És együtt érző? Olyan ismerős volt. Kezével olyan óvatosan ért hozzám, mint egy tollpihe suhintása. Keze meleg volt, az érintése bensőséges és óvatos. Mintha gyökeresen kicserélték volna ezt az embert. Teljesen más volt most, szinte a teljes ellentéte annak az embernek, akitől az első találkozástól fogva a hideg rázott.

Eddig még csak egy valaki ért hozzám így. De ő már nem fog megérinteni soha. A Doktor óvatosan bekötözte a kezem, és úgy simított végig arcomon, hogy ujjai épp csak a levegő mozgását sugallták. Ez nem lehet. A hangja. A mozdulatai. Felismerné, ha itt lenne. A lelke legbelül tudta, vagy csak iszonyatosan kegyetlen tréfát játszott vele. Jack vonásai, viselkedése.

- Gyógyuljon meg hamar, szép hölgy. Sokan várnak még magára ebben a világban. – És Bree belső könnyeivel küszködve hallgatta az orvos kifelé vezető lépteit.