2010. szeptember 15., szerda

Testem Börtönében 5. fejezet. - Végre

Sűrű bocsánatkérések mellett, végre megérkezett az újabb szösszenet. Nagyon sajnálom, már vagy ezer éve nem nem írtam, de zsúfolt volt a nyár, és nem igazán tudtam, hogyan is kéne tovább vinni. Ihlet nélkül, pedig nagyon nehéz írogatni, így megvártam, hogy megjöjjön.-d Elnézést. Most kicsit rövidebbek lesznek a fejezetek, de próbálom eseménydúsabbra írni őket.

De nagyon kíváncsi lennék a véleményekre!!!!!!Mert bár látom, hogy olvassátok egy páran, de fogalmam sincs mit gondoltok, tetszik, milyen ötleteitek vannak.


Szóval, jó olvasást.


  1. fejezet


Azt hiszem elaludtam. Liz mellettem töltötte az egész éjszakát. Megint úgy éreztem magam, mint gyermekkoromban, mikor Liz nálunk aludt és együtt kucorogtunk a sötétben a takaró alatt. Akkoriban ez is az olyan tiltott dolgok közé tartozott, amikért anyám majd a haját tépte, és én szerettem a tiltott dolgokat. Délután találtunk egy régi ifjúsági regényt, aminek tetszett a hátulján levő ajánlat, és elhatároztuk, hogy este majd beleolvasunk zseblámpa mellett, mikor a szüleim már alszanak. Úgy éreztük, mint a régi regények szereplői, akik valami nagyon rejtélyeset, kalandosat csinálnak, és a szülőket kicselezve, tilosban járnak, mint a főhős.



A helyzet most sem változott sokat, Liz megint csak nekem olvasott, bár ez már nem volt tiltott, az érzés megmaradt. Hallottam, hogy anyám már elaludt a kanapén, és szuszog, biztosítva arról, hogy csak ketten figyelünk a kalandregényre. Liz egy széket húzott ágyam mellé, és halkan, dallamosan olvasott. Miután az orvos megint azt mondta, hogy a könny a szememben csak egy feltétlen reflex volt, nem foglalkoztak vele különösebben, és amúgy is aprócska reményem, kezdett elhalványodni. Kezdtem beletörődni, talán soha nem tűnik fel senkinek, hogy ébren vagyok.

Viszont Liz úgy gondolta, hogy mindennek oka van, és szerencsére bent akart maradni mellettem éjszaka is, hátha mégis történik valami.


A könyv, ami a táskájában volt, bár nem volt olyan érdekfeszítő, mint akkor gyerekkorunkban, most tökéletesen megfelelt. Bárminek, ami el tudta terelni a figyelmem, nagyon hálás voltam. Liz jelenléte pedig megnyugvást, és egy kis örömöt is hozott belső magányomba.

Ugyanakkor, bármennyire is küzdöttem ellene, nem hagyott nyugodni a gondolat, ott motoszkált elmém legsötétebb részében… Mi lehet Jackkel? Az elejtett mondatok, a ki nem mondott tények… ezt nem lehet ép ésszel kibírni. És lehet, hogy nem is fogom. Túl sok idő telt el, a baleset óta. Csak egyetlen magyarázat lehetett arra, hogy miért nem jött, de nem akartam magamnak beismerni. Ha ezt teszem, olyan lenne, mintha tényleg megtörtént volna. És az igazság kimondása néha jobban fáj, mint egy kegyes hazugság. Félek beismerni még magamnak is. Mert túl nagy lenne a fájdalom.


Megpróbáltam csak Liz hangjára figyelni. Olyan volt, mintha méhecskék zümmögnének a fejemben. Szavai csöndesek, mormolás szerűek, ahogy a szavakat kevés hangsúlyozással, mégis ritmusosan pörgette egymás után. Nem tudom, mikor alhattam el, de arra ébredtem, hogy valaki megérinti a karomat.

A remegés végigfutott bensőmben, és megrémültem, hogy esetleg a tegnapi bizarr ápoló tért vissza.

- Remélem ő jobban aludt az éjszaka, mert én nem sokat aludtam, és ma be kell mennem a papírügyeket intézni. Még szerencse, hogy nem a kinézetem alapján fognak elbírálni. – Liz fáradt hangja arról tanúskodott, hogy tovább fenn maradt, mint én, és ez megmelengette riadt lelkemet. Bár tudta, hogy nehéz napja lesz, mégis itt maradt, várva, hátha felébredek. Bárcsak irányíthattam volna… annyira akartam. Miért van ez így?


- Menj csak Kisdrágám, én itt maradok vele, míg az édesapja meg nem érkezik. – Ezek szerint már anyám is felébredt, és most kivételesen nagyon örültem, hogy a közelemben lesz.


- Fájó szívvel, de most már muszáj elindulnom, mert nem fogok odaérni ebben a reggeli csúcsforgalomban. Egy óvatos puszit éreztem homlokomon, és hallgattam, ahogy cipőjének kopogása egyre távolodik tőlem. Egy tompa puffanás, és csönd.


- Óh, elnézést, én voltam a figyelmetlen, gyorsan jöttem – mentegetőzött barátnőm.

- Kérem, nekem kellett volna jobban figyelnem, nem történt semmi – úgy éreztem, kiver a hideg veríték. A tegnapi Férfi hangja késként hatolt mellkasomba. Már előre megijedtem, de most szerencsére itt volt az anyám is. Ez az. Ebbe a gondolatba kell kapaszkodnom. Motozás, és Liz már ment is.


- Én megyek is. További szép napot! – hangja kissé ideges, de udvarias stílusban köszönt el tőle. Kopogása elhalt, maradék jókedvem morzsáival.

- Jó reggelt, Mrs. Kaplag. Hogy vagyunk ma? – bájolgott, szavai, mint a méreg. Úgy kérdezgette anyámat, mintha, Ő lenne a beteg. – Csak a kötéseit ellenőrzöm, reméljük, nincs a betegünknek semmi baja.


Már lelkiekben felkészültem a sokkra, arra, amit az érintése vált ki belőlem, de meglepődtem. Reméltem, hogy anyám jelenlétében nem tesz semmi illetlent. Ahogy kezeimet óvatosan mozgatta, nem éreztem a várt reakciókat. Sőt. Nem is irritált. Meglepődtem, mert egyáltalán nem váltott ki belőlem semmit. Mintha egy másik ember lenne.


Végigtapogatott, de csak úgy, ahogy egy rendes ápoló teszi azt a beteggel. Közben pedig anyámmal csevegett, próbálta megnyugtatni. A hangja behízelgő és nyájas, de az érintése mégis olyan más.

- Készen vagyunk, úgy látom, minden rendben van. Nagyon helyes. Az életjelei stabilak, bár néha van egy kis eltérés a görbéjén.


- És ez akkor mit jelent? Jó vagy rossz. – kérdezte anyám aggódva.

- Semmi rosszat, de jót sem. Stabil, de az állapota nem változik. – letette a kezem, úgy tűnt befejezte a vizsgálódást. Kifelé menet még visszaszólt anyámnak.


- Maga nem megy el a temetésre? – szemeim előtt lepergett az életem. Nem akartam elhinni, amit hallok, mert onnan már nem lenne visszaút. De már így sincs. Senki más nem kapcsolódhatott hozzánk, csak Jack. Úgy éreztem, a szívem tövestől tépték ki, összetört, és már soha nem lesz egész.


2010. július 4., vasárnap

Testem Börtönében 4. fejezet

Sziasztok!

Szánom-bánom itt is, hogy már majd egy hónapja nem frissítettem, de inkább a főblogon dolgozgattam, ide csak az ihletet gyűjtögettem. Viszont most itt az új fejezet, kicsit hosszabb lett és megint megjelenik egy új karakter. Kíváncsi vagyok a ti véleményetekre? Szerintetek, hogy néz ki, ti hogyan képzelitek? Megjegyzésbe várok képeket, vagy neveket!!!!Oldalra pedig fogok kitenni egy kérdőívet, azt is töltögethetitek.

Akkor jó olvasást, és kíváncsian várom véleményeiteket a történetről a karakterekről.-)


4. fejezet



Miért nem jön már be valaki? Nem létezik, hogy ennyi ideig tartson megvenni egy kávét. Soha nem volt még ennyire szükségem egy családtagom, vagy ismerősöm jelenlétére, mint most. Ilyenkor bezzeg nincsenek itt a szüleim, mikor szükségem lenne rájuk.

Úristen! Hányszor merengtem végig azon, bulvár újságok híreit olvasva, melyben fiatal lányok molesztálásáról taglaltak cikkeket, vajon én mit tennék egy ilyen helyzetben? Lejátszottam vagy millió forgatókönyvet minden eshetőségre, mit tennék, ha veszélybe kerülnék. A végső tervem valahogy így nézhetett ki:


Első pont. Nyugodt maradnék és megőrizném a hidegvérem. Második pont. Ha tudom, hogy van valaki a közelben, sikítanék, reménykedve, hátha meghallja valaki. Ha ez nincs benne a lehetőségben, kicselezem, keresek egy nehéz tárgyat, amivel leüthetem, tőrbe csalom, majd elvonom a figyelmét és fejbe kólintom. Momentán a két pontból egyik sem volt megvalósítható. Olyan könnyű mindezt elképzelni elméletben. Ülni egy újság előtt és gondolkodni róla, teljesen más, mint a gyakorlatban.


Ezzel szemben a mostani lelkiállapotomat egyáltalán nem nevezném nyugodtnak. Szívem vad ritmusának lüktetését a fülemben halottam. Még mindig nem értettem, ezt más miért nem hallja, de a gépek nem jeleztek semmit. A férfi az ágy mellett kezét a nyakamra helyezte, majd kínzóan lassan elkezdett az arcom felé haladni. Ordítani akartam. A mozdulatlanság, mint egy erős lánc, ami szorosan tekeredik körém, fojtogatta szabadulni vágyó lelkem.


- Hogy lehet valaki ennyire sérült lelkileg, hogy egy ’elvileg’ tudatlan, magatehetetlen ember állapotát használja ki? Mert erre nem tudtam jobb szót használni, mint hogy ez a férfi lelki sérült, bár az elmezavarodott sem kizárt.

Keze egyre feljebb ért, arcomat simogatta, de érintése, mintha égette volna bőröm. Annyira idegen volt, annyira intim. Úgy éreztem, mintha ezzel Jacket csalnám meg, bár legbelül tudtam ehhez semmi köze ennek, mégis bűntudatom támadt.


- Olyan szép vagy! Mint egy alvó hercegnő. Ez báj és arcpír… akár egy porcelánbabáé. Olyan kár érted…- nem értettem mit akar ezzel. Meg fogok halni? Vagy ő akar velem végezni? Nem volt egyértelmű. Keze a hajamhoz vándorolt, és kisimított egy tincset az arcomból. Majd a hajamat simogatta újra és újra. Mintha rutinból csinálná, csak reflexszerűen. És többet nem beszélt. Nem tudtam ez jót jelent, vagy rosszat.


Majd megéreztem leheletét az arcomon…Neee. Csak ezt ne. Nem bírnám ki. Ez ténylegesen felérne Jack megcsalásával. Kapálózni akartam, kiabálni, sikítani, bármit tenni, hogy ezt elkerüljem, de testem egy tapodtat sem mozdult.


-Jack, kérlek, ne hagyd ezt- könyörögtem magamban, hátha most is meghallgat.

Ekkor ágyúszónak is beillő kopogás verte fel a csendet. A folyosón egy magassarkús lábbelis valaki közeledett hangosan a kórtelem felé. Égető kezét elkapta a hajamról, de arca ott maradt fülem mellett, úgy suttogta.


- Viszlát holnap, kincsem. Már alig várom – hirtelen az ágyamra nehezedő súly eltűnt, és a távolodó papucsok zaja kezdett elhalni.


A lépések egy pillanatra elhaltak, feltételezem a két személy az ajtóban találkozott, de nem álltak sokáig megint felhangzott a kopogás és a távolodó léptek zaja, majd egy perccel később megéreztem Liz kezét a karomon. Jellegzetes kopogásából bárhol, bármikor felismertem volna, még ha nem látom, akkor is. Ő volt az, aki szakadó esőben és saras utcában egyaránt képes volt általam Holdjárónak nevezett magas sarkúban feszíteni bárhol. Ha mosodába ment, ha a közértbe, soha nem járt csak egyszerű kis papucsban.


Épp egy héttel a balesetem előtt kísértem el vásárolni az azon a héten szerzett fizetési jutalmából. Habár ő is tanult az egyetemen, de őt egyáltalán senki nem támogatta már nagyon régóta, így kénytelen volt dolgozni, hogy finanszírozni tudja az albérletét és a számlákat. A szülei még nagyon kicsi korában haltak meg egy autóbalesetben, amikor az országúton egy cipőket szállító kamion beleütközött az ő kis Fordjukba. A sors fintora, hogy Liz barátnőm a magas sarkú cipőkhöz vonzódik a legjobban…


Elizabeth Reaser, (általam használt nevén csak Liz) olyan volt, mintha a testvérem lenne. Mivel nekem nincs testvérem, így bármilyen bajom vagy problémám volt hozzá szaladtam. Óvodás korunk óta ismertük egymást, és a lakás, amiben barátságos nevelőszüleivel élt, csak egy utcára volt a miénktől. Anyámmal soha nem tudtam igazán beszélget, Liz volt az én igazi lelki társam. Hozzá rohantam elsőnek mikor elsőször megcsókoltak este a kapuban, mikor nő lettem, vele buliztuk át az éjszakákat még a gimi alatt, és józanodtunk másnap paradicsomlével, aztán együtt jelentkeztünk egyetemre, és neki mutattam be először Jacket. Jellemző rá, sosem felejtem el az első mondatát, amit azon az éjszakán mondott mikor Jack hazament a vacsiról.


- Hát előről sem rossz, na de a hátsója…az egy tíz pontos. Jól kifogtad ezt az adoniszt!

Egy pár cipőmet adnám, ha én is találnék magamnak egy ilyet.

- Csak egy egész párat?! Én az egész szekrényemet- nevettem vele én is azon az estén.


- Köszönöm, Jack, hogy őt küldted. Ez csak a te műved lehet- adtam hálát magamban, hogy Liz idejében érkezett, és szerencsére semmi komoly nem történt.

Bár érintése, most kicsit lenyugtatott a szorítás a gyomrom tájáról nem akart elmúlni. „Viszlát holnap, kincsem.” – szavai úgy visszhangoztak fülemben, akár egyfajta hipnotikus méreg, amely lassan öl. Holnap reggel megint ő jön be hozzám, és csak remélni merem, hogy nem leszek egyedül a szobában, és nem küldi el sehová egyik családtagomat sem.


Ezt most el akartam felejteni. Legalább addig nem akarok rá gondolni, amíg nem muszáj. Liz szerencsére, már vidám, csilingelő hangján nekem csacsogott, attól függetlenül, hogy hallom –e vagy sem. Tudtam, hogy a hadarással csak az idegességét és félelmeit próbálja palástolni, ami valószínűleg miattam gyötörte.


- Óh, szívem, úgy örülök, hogy egyben látlak. Rettenetesen aggódtam. Tudod, apukád hívott fel és elmesélte mi történt. Úgy sajnálom… Bárcsak előbb tudtam volna jönni, de tegnap lemerült a mobilom és ma csak a reggeli vizsgám után jöhettem be. Képzeld, a szép fekete, fehér 8 centis új csodám van rajtam, amit veled vettem múlt héten. Ahogy reggel felvettem, rossz előérzetem támadt és tudtam, hogy valami baj történt veled. Ó, nem is tudom, hallasz- e egyáltalán, de akkor is el kell mondanom. Mesélek majd mindenről, hogy nem maradj le addig sem, míg nem térsz magadhoz… – és csak mondta és mondta, mintha nem is egy kómában fekvőhöz beszélne, hanem csak kint ülnénk az egyik kis sétáló utca kinti teraszán és hétköznapi dolgokról beszélgetnénk. Ezt szerettem Lizben. Mindig tartotta mindkettőnkben akármi történt. Most, azonban új félelem költözött a szívembe. Megakadt a fülem az első mondatain és nem tudtam mire érti, ’Úgy sajnálom…’, egy hatalmas sóhajjal a mondat végén. Ő sem említette Jack nevét egy szóval sem. És kezdtem megijedni… reméltem a sajnálata csak az én állapotomra vonatkozik, és nem arra hogy történt valami Jackkel… nem akartam befejezni a mondatot, mert még a gondolat is fájdalmas lett volna, hogy esetleg már… Az érzések kavarogtak bennem, megint, mintha szétfeszítenének belülről. Szúrt és fájt a gyomrom tájékán, mikor valami belülről kezdd el emészteni. Fájdalmaim közepette halványan érzékeltem az új hangot, anyám visszatért és Lizzel beszélgetett. Akkor ezek szerint apa ment haza pihenni. Azt hiszem rá is ráfért már. Liz az állapotom felől érdeklődött.

- Jó napot Mrs Kaplag. Bree hogy van? Változott azóta valamit az állapota? – Liz hangja még mindig aggódó, halottam hogy körmével az ágy fémrácsán dobol.


- A bal lába és két bordája törött, meg persze tele van horzsolásokkal, de ezek rendbe jönnek. Viszont a kóma… azt nem tudják. Évekig is eltarthat… lehet, hogy ma felébred, de az is lehet, hogy soha. Ez is a miatt a …


- Sssss, kérem, ne előtte, lehet, hogy hall minket és ő nem szeretné, hogy akár szavakkal is bántsuk Jacket – intette csendre anyámat Liz, amiért megint csak hálát adtam neki, hogy itt van. Drága Liz! Köszönöm! Nem akartam hallani, hogyan beszél róla az anyám, főleg akkor ha előfordulhat, hogy ő nem él. Az igazság kezdett utat törni agyamban, bármennyire is küzdöttem ellene, és éreztem, hogy valami szúrja, szinte marja a szemem.


Egy nedves kis csepp indult el lefelé a szemem sarkából és éreztem, hogy legördül az arcomon.

- Bree, te sírsz, hogyan…?- Liz hangja felszabadított. Igen sírtam…mindenért ami akkor bennem volt, és azért is, ami ezután lesz.


2010. június 9., szerda

Testem Börtönében - 3. fejezet

Sziasztok! Éljen a nyár és a kánikula! Ebben a melegben az ember mi mást tehetne...írogat. Itt a Testem Börtönében egy új, rövidke fejezete, de lesz benne egy kis izgalom:-)

Jó olvasát!!! Véleményeket még mindig várok, kommentben vagy chatbe is!!!!
3. fejezet

Kezdtem megbékélni a gondolattal, hogy elment az eszem. Míg mások képzelt alakokat találnak ki maguknak, nem létező alakokkal beszélgetnek, addig én itt fekszem, mozdulatlanul, bezárva saját gondolataimmal és ráadásul még Jack hangját is hallom a fejemben. Mi ez, ha nem az őrület kezdete?


Lehet, hogy csak képzelem az egészet. Azóta nem halottam imádott, búgó hangját, és eszembe jutott… talán ez az egész meg sem történt, csak már annyira szeretném hallani a hangját, hogy meghallottam a fejemben. Olyan jó lenne, ha csak el kéne képzelnem, és már fel is kelhetnék ebből az ágyból. Kipattana a szemem, és elfelejteném ezt az egészet.


Révedezésemből egy hideg kéz érintése ragadott ki. Megemelte a karom és elkezdte igazgatni a kezemen a kötést. Ezzel elkezdődött a reggeli rutin, aminek első pontja volt a kötéscsere és testem átvizsgálása pontról-pontra. Az ápolónak puha, finom keze volt és feltételeztem, hogy nő, habár erről nem bizonyosodhattam meg teljesen, mert csak egy papucs lépteit halottam, ami férfihez és nőhöz, is tartozhat.


- Jó reggelt! – köszönt anyám fáradtan. - Köszönöm, hogy gondját viseli a lányomnak - tört ki belőle hirtelen.

Hangja sírásról árulkodott. Sajnáltam, hogy nem beszéltem vele a baleset előtt. Két hete nem is jártam már a régi, családi házunk közelében, mert nagyon összevesztünk, hogy nem akarnak Jackkel találkozni. Bűntudatom volt, és reméltem, nem azok voltak az utolsó szavaim az anyámhoz, amit azon az esős délutánon a fejéhez vágtam.


- Nincs mit, ez a dolgom, ezért fizetnek – a férfi hangjában mosoly bujkált. Volt benne valami ismeretlen, megmagyarázhatatlan. Hangja érzéki, mégis mélyen dörgő, erőteljes. Borzongást éreztem mélyen belül, de nem azt, ami a szerelmed látványa miatt jár át, hanem amit akkor érzel, ha valami ismeretlentől félsz. Meglepődtem, hogy nem nő az ápolónőm, és nem tudtam, miért éreztem ilyen ellenségesnek, mikor még egyáltalán nem is láttam, nem beszéltem vele. Csak ápolt engem, és a kötéseimet cserélte, de valahogy akkor is ellenszenves volt. Egyetlen érintés elég volt ennek megállapításához. Belül, kivert a hideg víz, az ösztöneim szinte


- Menjen, vegyen csak egy kávét, vagy üdítőt, magára fér. Ez eltart még egy darabig, de nem kell sietnie, itt leszek, és vigyázok a lányukra – hangja, most behízelgő, kedveskedő. Kis hatásszünet, majd magas sarkú cipő kopogása a padlón erőteljes, nehézkes lépések kíséretében, és anyám kiment apámmal a szobából.


Nem értettem ezt a gesztust. Miért ilyen kedves anyámmal, és honnan tudta, hogy a lánya vagyok. Nem hallottam, hogy, megkérdezte volna az orvost, hogy hívnak, esetleg benn lehetett tegnap, de akkor is nagyon furcsálltam ezt a fajta személyeskedést.


Csak a Grace klinikában láttam már olyat, hogy magukon kívül néha az ápolók foglalkoznak a betegek családtagjaival, de ott van idő erre, és ez a sorozat lényege. A kapcsolatokról szól és egy stilizált életről. A mindennapokban ez sajnos nem így van. Az azonnali vizsgálat helyett órákat vársz egy kényelmetlen székben, nem rohangálnak körülötted, mint egy méhraj, hogy minden bajodra gyógyírt találjanak. Mogorvák és általában nem küldik a beteg édesanyját kávézni. Olyan furcsa és szokatlan volt mindez. Minden idegsejtemmel a környezetemre koncentráltam.


A kétségek és a félelem ettől az idegen alaktól, felváltva jártak táncot, már amúgy is túlfeszített idegeimen. Iszonyatos volt ez a kiszolgáltatottság. Eddig soha nem szembesültem azzal, milyen teljes sötétben élve, szemek nélkül, csak a szaglásra, hallásra, tapintásra hagyatkozni. El tudod játszani, hogy bekötött szemmel kipróbálod, milyen lehet. De tudod, hogy utána leveszed a kendőt és megint látni fogsz. Ez a tudat megnyugtat és el tudod viselni a sötétséget, mert tudod, hogy biztos vége lesz. De mi van akkor, ha nem tudod levenni a kendőd?


Én sem tudtam, mikor nyithatom fel a szemem újra, észre veszik-e valaha, hogy itt vagyok? Ez ijesztő volt és most bármit megadtam volna érte, hogy legalább egy kósza pillantást vessek az ápolóm arcára. Annyival könnyebb lenne, ha láthatnám az érzelmeit az arcán, vagy a szemében. Nemhiába, a szem a lélek tükre.


Felemelte bal kezem és vigyázva a benne levő tűre, óvatosan egyik kezével csuklómat fogta, míg másikkal elkezdte letekerni a gézt. Fájt, ahogy a kezem mozgatta, de nem volt már olyan elviselhetetlen, mint egy nappal ezelőtt. Még a gondolatától is rosszul voltam, mennyi cső tekereghet most körülöttem, és el se mertem képzelni meddig tart mire a testi sebeim begyógyulnak.


- Remélem, nem fáj. Nem szeretnék fájdalmat okozni annak a csinos kis fejének- hangjában őszinteséget éreztem, de volt valami megmagyarázhatatlan is. Valami pajzán, titkos. Mintha régi barátok lennénk, sok kis apró közös titokkal. Túl közvetlen volt. túl bizalmas.


Kezem után finoman végigtapogatta a bordáimat. Érintése óvatos és elővigyázatos, ahogy a kötést igazította és cserélte. Hirtelen sima kezét éreztem a nyakamon. Állam alól indult lassan, óvatosan lefelé. Érintése, mint tollpihék, a hideg végigfutott a hátamon. Mit akar tőlem ez az ember?


Jöjjön be valaki! Most! Azonnal! Bárcsak visszaérnének már anyáék. Előttük nem merne ilyen intimen megérinteni. De nem hagyta abba. Csak simogatott a nyakam, egyáltalán nem barátian.


Mély sóhaj tort fel a torkából – Gyönyörű. - miközben engem az undor és a kétségbeesés kerülgetett.

Hogy lehet az ember ennyire magatehetetlen? Kiabálni akartam, és a fejemben kiabáltam is. Vedd le a kezed rólam te gazember!!


Nagy csattanás és a kéz eltűnt a nyakamról. Bár nem láttam mi történt, a zaj olyan volt, mintha valakit arcon csaptak volna.


- Ez meg mi a fene volt? – a tolakodó idegen, felállt az ágyam széléről ahol eddig ült. Éreztem, hogy eltűnik a súlya mellőlem, mely eddig lehúzta az ágy oldalát.


- Soha többet ne érj hozzá Bree-hez!!! - Jack hangja. Itt vagy? Ő köszönöm Jack, Tudtam, rád számíthatok.

Megint súly nehezedett az ágyra és már örültem is, hogy Jack máris odaült mellém. A boldogság kezdett melengetni, hullámokban tört rám a megnyugvás.


- Valami megzavart, de ne félj, én nem megyek sehová kis szépség, és azt hiszem egy darabig te sem. Így időnk, mint a tenger. – a fél perccel ezelőtti boldogság elmúlt egy pillanat alatt, mintha orkán fújta volna el. Helyét átvette a riadalom. Jack hangját csak a fejemben halottam, és az ismeretlen ápoló ült vissza az ágyamra. Belül megint ordítottam…



2010. június 2., szerda

Testem Börtönében - 2. fejezet

Örömmel tapasztaltam, hogy egy páran érdeklődnének a folytatás felől, és nekem is sikerült összehoznom a vizsgák közepette, így akkor itt is van a 2 rész.

Véleményeket, ötleteket várok, ne hagyjatok elszomorodni!


2. fejezet

Egy égszínkék tó partján üldögéltem, kezemben egy szendviccsel. Apukám által készített házi szalámi volt benne, alatta vaj, felette sajt és paprika. A szendvicseket még reggel készítettem kettőnknek, mivel piknikezést terveztünk arra a napra, az előre mondott jó idő reményében.


Volt a közösen bérelt albérletünk mellett egy kis tavacska a város szélén, ha jó volt az idő, ide jártunk ki feltöltődni, kikapcsolódni. Nem volt egy nagy világszám, még horgászni sem lehetett benne, de mint pont ezt szerettük. Szinte, senki nem ment a közelébe, csendes volt, ha eltekintünk az egy két felbukkanó kacsa zajkeltésétől. Egyik reggel futás közben bukkantam erre a helyre, majd elhoztam Jacket is, hogy megnézze milyen.


Soha nem volt az a lelkizős fajta, inkább összebújt velem otthon egy film alatt, de nehezen fejezte ki érzelmeit, és inkább csak tetteiben, mint szavaiban bizonyította szerelmét. Ami nem mellesleg sokszor juttatott érzéki gyönyörökhöz, még erősebbé téve testi, de lelki kapcsolatunkat is. Viszont szemeiben nézve, ha rám nézett mindig ott láttam az érzéki, kavargó vágyat, egy apró szívszaggató félmosolyt, szemei pedig majd felperzseltek.


Éreztem imádatát, megbecsülését, odaadását. És a legfontosabbat, a feltétel nélküli szerelmet. Ez mind benne volt egy pillantásában, és nem volt szükségünk szavakra, hogy ezt elmondjuk. Azt hiszem, az én szememben is ezeket láthatta.


Azon a reggelen sem kellettek szavak. Egy kimondatlan megállapodás alakult ki köztünk. Ha bánatunk volt, vagy túl kimerültek voltunk, egyszóval elhatalmasodtak a problémáink, mindig kijöttünk feltöltődni, beszélgetni, kikapcsolódni ide. Amíg én kényelmesen elhelyezkedtem a kockás pléden, ő kipakolta a kosarat, és előkészült. Átnyújtotta a szendvicset, amire már elkészítése óta vágyakoztam és falatozni kezdtem.


Egy kar fonódott a derekam köré és megéreztem Jack mellkasát amint a hátam mögé kerül és magához húz.

Biztonság. Védelem, nyugalom. Szerelem. Ezt éreztem abban a pillanatban. Egyik kezével megtámaszkodott, miközben másikkal engem ölelt és körém igazította lábait. Belebámultam a napfelkeltébe, miközben haraptam egy nagyon a szendvicsből.


- Gyönyörű vagy – szólalt meg Jack, nekem pedig még a falat is megállt a számban.


- Hát ezek szerint egy vajas, és morzsás szájról fogok portrét festetni, hogy ilyen szépnek maradjak meg az utókornak habár, én nem találom olyan ízlésesnek az étkezési stílusomat, mint ahogy ezt te látod. –ránéztem nagy, bambuló szemekkel és farkasszemet néztünk. De egy fél perc után megrándult a szám és mindketten együtt nevettünk fel.


Ezekért a pillanatokért szerettem Jacket. Ha kellett hallgatott, ha kellett beszélt, és ha szomorú voltam, megnevettetett. Lélekben mindig egy vidám, optimista ember volt és ez átragadt rám is.


A reggeli pára még érezhető volt a levegőben, a harmat ott csillogott a színpompás fák levelein. A nap felkelőben volt, lilás -rózsaszín ragyogása betöltötte az ég alját festői képet nyújtva ehhez az idilli képhez.


Majd eszembe jutott miért jöttünk ide. Gondjaink voltak a szüleimmel. Habár már fél éve ismertem és laktam együtt Jackkel, a szüleim nem akarták elfogadni őt. Jack akkor vadabb korszakát élte, fekete bőrkabát, két tetoválás, ami szinte a fél hátát beborította. A mindig is konzervatív szüleim szemében ő egy vandál volt, egy rock huligán, aki csak tönkre teszi és játszik az ő kicsi lányuk életével.


Susan – az anyám – épp mosogatott, mikor közöltem vele.


- Anya, Jack Bullfroly megkérdezte lennék –e a barátnője és én igent mondtam- kifújtam a két perce bent tartott levegőt és vártam a következményeket.


Éles koppanás a padlón, magasan csilingelő, csörgő hangok, és ripityára tört tányérdarabok repültek a szélrózsa minden irányába a lábunk körül, anyám kezéből.


- Mi? Hogy…az? Neeem, megtiltom, nem járhatsz egy ilyen emberrel. Megtiltom. Óhh, ezt nem fogom túlélni, az én kicsi lányom, és az a pernahajder huligán. Szó sem lehet erről.


- Márpedig szokj hozzá a gondolathoz, mert én szeretem, vele járok, és csak közöltem a tényt, hogy tudjatok róla. Már nem vagyok kislány, betöltöttem a 19-et, és nagykorú lévén akkor költözöm el, ha akarok. Ez az én véleményem.


Anyám olyan savanyú, dühödt képet vágott, mint akit arcul csaptak. Tudtam, hogy nagyon fájtak neki a szavaim, megbántottam és csalódott bennem, de nem lehetek mindig a kicsi lánya. Nem várhatta el, hogy majd egész életében ott ülök a szoknyája mellett és engedelmeskedem az elvárásainak. Túl régóta tűrtem és túl sokat.


Azon a napon összeköltöztem Jackkel, és csak két - három hetente látogattam meg a szüleimet. Bár beszéltünk, a kapcsolatunk már soha nem lett olyan, mint az elköltözésem előtt. De Jackkel nem voltak hajlandóak találkozni, nem is beszéltünk róla soha, bár én sokszor kezdeményeztem ezt.


- Jack, az anyám ki akar tiltani a családból és nem hajlandó támogatni a tanulmányaimban, hacsak nem szakítok veled – a napfelkeltét néztem és közelebb húztam ölelő karját magam körül.


- És te hogyan döntesz? – kíváncsiság és félelem volt a hangjában, de nem akart befolyásolni, az én döntésemre volt kíváncsi.


- Természetesen soha nem hagynálak el, de nem akarom a kapcsolatomat sem megszakítani a szüleimmel, akármennyire is személytelen. Mégiscsak a szüleim - egyiküket sem akartam elveszíteni. Arcomat Jack felé fordítottam, hogy egy csókot kérjek. Szomorkásan a szemembe nézett egy rövid csókot lehelt ajkamra és megkérdezte:


- És akkor mit szándékozol tenni, mert, ahogy látom, a kettő nem fér meg egymás mellett.


- Van egy tervem, meglepetés vacsorát tervezek, ahol ott leszel te is és a szüleim is. Látniuk kell a saját szemükkel, mennyire megváltoztál, hogy nincs veled semmi baj és ha látják, mennyire szeretlek, el kell fogadniuk. Szerinted? Lányregény? – és kíváncsian válaszát várva csibészen rávigyorogtam.


- Mese habbal, Szívem, de azért próbáljuk meg, hátha összejön – és visszamosolygott.

Nagyon sokat változott miattam. Ezt be kellett látnia szüleimnek is.


- Jó reggelt Mrs Kaplag, Mr Kaplag!- az orvos hangja rántott vissza révedezésemből.

Nem tudom mikor tértem magamhoz az alvásból de ez a tavas emlék jutott eszembe.


- Jó reggelt doktor Úr! Van valami változás, valami javulás? – anyám hangja aggódó és vékonyka volt. Hallatszott rajta a fáradtság és a kialvatlanság. Gondolom nem sokat aludhatott az éjjel.


- Sajnálom Hölgyem, de a kórlapját nézve nem látok semmilyen változást. Az életjelei stabilak, de lényeges változást nem látok – az orvos hangja kedves volt és barátságos. Habár csak másodszorra halottam, kezdtem rokonszenvet érezni iránta. Valahogy jeleznem kellene, hogy ébren vagyok. Itt vagyok.


Még mindig nem értettem, hogyan lehetséges ez. Teljesen ébren vagyok, ők mégsem látják. Fel kell hívnom magamra a figyelmet. Talán ha megmozdítanám az ujjam, és meglátná valaki… Minden erőmet arra koncentráltam, hogy megemeljem a jobb kezem mutatóujját. Összpontosítottam és minden akaratomat, minden idegsejtemet a kezem felé irányítottam.


- Emelkedj már, a fenébe is! – habár én úgy éreztem, mintha egy pár milliméterrel elhagyta volna a párnát, a közelemből egy emberi hangot sem halottam, ami visszajelzett volna arról, hogy bárki is láthatta. A fejem felett csippant egyet valami.


- Mi volt ez Doktor Cuper? – anyám hangja volt a remény fénysugara. Most. Itt az alkalom. Hátha észreveszik.


- Ó csak a monitor jelzett, de nem kell aggódni, semmi komoly, ez nem jelent semmit, ilyenek előfordulnak, a gép működéséhez tartozik. Néha kimozdul egy kicsit, de ez normális.


- Nem! Én voltam, itt vagyok, vegye már észre valaki! – már nem volt olyan szimpatikus az orvosom. Ez szörnyen elszomorított. Ha ekkora erőfeszítéssel csak ennyit voltam képes elérni, soha nem fognak rájönni, hogy ébren vagyok. Hogyan tudassam, hogy nem vagyok kómában? Vagyis, nem tudom, abban vagyok –e? Ezt nem lehet elviselni.


- Ó Jack! Merre vagy? Miért nem vagy itt? Legalább te itt lennél, akkor valahogy sikerülne felhívni magamra a figyelmet - Ő biztosan észrevenné. Hiányzott a közelsége, az érintése, ami a legnehezebb pillanatokban is megnyugtatott.


Csak nagyon komoly indok miatt nem lehetett itt, de ezt még magamban sem mertem kimondani. Jobb estben csak megsérült és ezért nem tud még a szobámba jönni, rosszabb esetben…az szörnyű lenne, azt végképp nem élném túl. Még gondolni sem bírtam rá.


- Itt vagyok kicsim, nincs semmi baj. – halottam Jack hangját. Meglepődtem. Már hallucinálok is? Hangja nem a szobában szólt, az teljesen néma volt. A fejemben hallottam a hangját…

2010. május 18., kedd

Testem Börtönében- 1.fejezet

Ízelítőnek és kedvcsinálónak az eleje:

  1. fejezet

Az orvos kezelése iszonyatosan fájdalmas volt. Nem tudtam megállapítani körülbelül mióta lehetek magamnál, és szinte már minden testrészem fájt, persze belső jajgatásaimat senki nem hallhatta. Eltörött legalább két bordám, a bal lábam, és éreztem, hogy a kezeim számtalan helyen felhorzsolódtak.


Az orvosom, akit csak Doktor Cuper néven emlegettek a nővérek, ügyes kezű ember volt, és nagyon óvatosan mozgatta sérült végtagjaim, mindannak ellenére, hogy iszonyatosan fájt, míg a törött csontokat helyrerakta. Vagyis nem tudom, azt mondta most bead egy kis fájdalomcsillapítót.


- Úgy beszélt hozzám mintha ébren lennék, és bár ez biztos csak beidegződött szokás volt, kommentálta mit fog csinálni, mintha kisgyereket nyugtatna. Megéreztem a tűszúrást, de belül, a fejemben éreztem valahogy a fájdalmat is. Tehetetlen voltam és nem tudtam, hogyan lehetséges mindez. Nem kellene hatni a gyógyszernek? Miért történik mindez?


Emlékeim, mint egy ködben úszó hajó, csak nagyon lassan haladtak előre a megismerés rögös útján. A beszélgetésfoszlányok segítettek eszembe juttatni mi történt. Már felismertem anya és apa hangját, amint ketten, halkan susmorogtak az ágyam mellett.


Szembejött egy teherautó, és mi lesodródtunk az útról, egyenesen két fa közé, míg végül egy harmadikra felcsavarodtunk. Megpróbáltam felidézni megmaradt emlékeimet, hogy összerakjam a kiesett időt és eltereljem figyelmem a még mindig serénykedő orvosról.


- A barátom, Jack, és én épp a 64-es úton tartottunk hazafelé. Moziban voltunk a nem messze levő kisvárosban, mert már két hete azzal rágta a fülem, hogy nem megyek el vele sehova, - holott ő dolgozott mindig- és meggyőzött, hogy nekem is kell egy kis kikapcsolódás a vizsgák ellenére. A film címe akkor sem jutna eszembe, ha az életem múlna rajta. (Bár így belegondolva, lehet, hogy ezen az egy filmen fog múlni az életem, és még a címe sem jut eszembe. Ironikus. Azt hiszem ez a jó szó.)


Jack ült a volánnál, nagyon vitatkoztunk, ő épp azt próbálta bizonygatni, miért volt felettébb izgalmas az üldözéses akciójelenet, aminek során szinte megsemmisült a fél város. Persze a két szerencsétlen főszereplő minden bajt megúszott, mindig miután megmenekültek, mögöttük tört ketté, szakadt le, vagy robbant fel valami hatalmas, ami elállta az épp aktuális üldözők útját. Hihetetlen, hogy van olyan ember, aki csak azért képes beülni egy moziba, hogy lássa, hogyan hull valami apró darabokra hatalmas robaj közepette.


- Áúúúcs! Ez nem igaz. Meddig lehet egy embert ápolni? Van még olyan testrészem, amit nem tapogatott meg vagy rakott a helyére ez az orvos? – megint csak magamban beszéltem, de rájöttem, hogy ha nem is hall senki, saját magammal vidáman el tudok beszélgetni és ez egy kicsit visszatart attól, hogy beleőröljek ebbe az egész helyzetbe. – Zárójel, ez megint csak ironikus, mert általában azt tartják őröltnek, aki magában beszél. Zárójel bezárva.


Tehát inkább folytatom ott ahol abbahagytam. Vitatkoztunk. Az én álláspontom az volt, hogy új alternatívákat találtam ki arra hogyan, tölthette volna el azt a fél órát a filmben a két főszereplő, ahelyett, hogy fel-alá rohangálnak a közben romba dőlő városban.


Először kezdhették volna ők is egy moziban, majd első randi lévén beültek volna valahova egy kellemes vacsira, sütire, kávéra, teára, és a lemenő napsütésben a nagy darab, kigyúrt srác hazakísérhette volna új barátnőjét. Tudom, hogy menthetetlenül romantikus vagyok, de nincs mentségem, szeretem a romantikát. Miután Jack is megállapította, hogy ez nem igazán illene bele az általa kedvelt kalandfilmekbe, azonnal kiötlöttem a második alternatívát is. Hogy ne a hagyományos példákat kövessék, elmehetnének bowlingozni, tekézni, vagy sörözni, csak úgy férfiasan, ha már akciófilmben vagyunk. De valahogy ez az ötlet sem tetszett neki túlságosan.


- Amondó vagyok, ebben a kérdésben, soha nem fogunk megegyezni – jegyezte meg féloldalas mosollyal az arcán miközben felém pillantott.

- Egyetértek. Nincs olyan, hogy megegyezzünk ebben a kérdésben, tekintve, hogy ritkán egyezünk meg bármiben.

- Pont ettől vagyunk mi a tökéletes páros. Az ellentétek vonzzák egymást. – és egyik kezét a combomra tette, annak jeléül, hogy akkor szent a béke. Tudtam, ha nem kellene figyelni a vezetésre, megcsókolt volna, de akkor előbb karamboloztunk volna, mint így.


Mi is történt aztán? Kezdtek hatni a fájdalomcsillapítók, de most még nem akartam aludni. Azt akartam, hogy eszembe jusson, mi történt. Úristen. Most jöttem rá. Nem halottam Jack hangját mióta magamhoz tértem…


- Hol van? Mi történt vele? Miért nem jön ide? Emlékeznem kell.


Láttam, hogy Jack kezd álmosodni, és feljebb tekertem a rádió hangerejét, hátha az segít neki ébren maradni.

- Köszi szívem, de már mindjárt otthon vagyunk, nem fogok már elaludni. – és vidáman, magában halkan dúdolva a rádióból szóló Muse számot vezetett tovább. Megfogtam a combomon levő kezét, hátradőltem és becsuktam a szemeimet, pihentetve még egy kicsit.


Jack kiáltására pattantak ki a szemeim, és minden egy pillanat alatt történt. Két óriási világító lámpát láttam velünk szembe jönni, ami iszonyatos sebességgel száguldott felénk, nagy kerekei csikorogtak az úton. Jack félrerántotta a kormányt, és éles kanyart vettünk be jobbra. A teljes ütközést elkerültük, de az autó hátulját még elkapta a sötét árnyként elúszó kamion, majd mi berepültünk a fák közé.


Nagy zajnak kellett volna lenni, de alig hallottam zajokat. Mintha minden egy másodperc alatt történt volna. Egy némafilm kockái, amit lassítva nézek. Körülöttünk ágak reccsentek és lelassultunk és két óriás fa között átcsusszanva, nagy lendülettel beleszaladtunk egy vastag törzsű fába. Óriási rántást éreztem a derekamon, a fejem előrelendült és az azonnal kinyitódó légzsáknak csapódott. Akkor üthettem be a lábam is. Jack keze kiesett a kezemből és elvesztettem az emlékezetem.


Éreztem, hogy az álom elránt magával, és elhomályosul elmém.

-Nemmm. Tudni akarom. Valaki mondja meg! Akárki, bárki. Így nem alhatok el. Ne most, kérlek benneteket…

De nem szólalt meg többet senki, mindenki elhallgatott körülöttem és én elvesztem a tudatlanság földjén, ahol csak az elmém volt szabad.