2012. április 9., hétfő

A fa és a levélke


Tavasz volt. Ő már régóta csak a meleget várta. És valami mást is. Ágai megkoptak a tél hidegében. Gyökere mélyen volt, nem sérült, és kibírta a legpusztítóbb hidegeket is. Hiányoztak neki. Mindegyik. Élete egyetlen értelme a tavasz volt. A meleg egyet jelentett levelei újjászületésével.

De ezen a tavaszon valamiért késtek. Érezte ágaiban a pezsdítő erőt, ami a nap felkeltével felmelegítette, átfűtötte, élettel telítette. Hangyák kezdték meg csiklandozós mozgásukat, madarak pihentették fáradt szárnyaikat, vidáman énekelve, a tavasz visszatértét hirdetve. Minden élt körülötte, míg ő arra várt, hogy a kis zöld csavarok megjelenjenek rajta, akár a sejtjei. Eleven, kis karok, melyek a szellő irányába egyenletesen táncolták körül a faágakat.

Aztán reményei elmúltával, a tavasz első hónapjának végén érezte a kis mozgást. Nagyon apró volt, az ághoz tapadt, de már benne volt a születés minden ereje. Az élni akarás. A szél táncának zenéje. Kicsi volt, de ott lüktetett benne a tavasz, annak minden erejével. Két nap alatt kihajtott, és követte őt a többi ezer is. A tölgy nem is lehetett volna boldogabb, szíve eltelt élettel. Számára is elkezdődött a tavasz.




(Ötlet, Godó Dániel.)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése