Kis reggeli kakofónia

A ma reggel emlékére....

Kép: szeged.varosom.hu

Vannak reggelek, amikor zsong a sárga villamos. Amikor az emberek hét elején még tele vannak a hétvége emlékével, élményeivel, és csak csacsognak vagy az órákra, munkába készülnek.

Vagy akár délutánok, mikor a fáradt szülők a gyerek táskáját tornazsákját, hangszerét, sportcuccát cipelve hallgatják az aznapi beszámolót, vagy épp a sport, zene, tánc szakkör után a még felpörgött gyerekeket. Ilyenkor zsong a sárga villamos, megy a légkondi, és az ember csak néz ki a fejéből, hogy mikor érünk már haza.

Ez a reggel nem ilyen volt. Egy régi, két részes, magas lépcsős tömött villamossal jöttünk, ahol se fűtés, se hűtés, és az ajtók záródása után megáll a levegő az elrekesztett csöndben, ahol nincs autózaj. De nem ma reggel. Mert az egyik ilyen lámpánál, míg arra várakoztunk, hogy a vezető nyomhassa neki, megszólalt a komolyzene… majd a rap balról,… végül zárszóként a hátam mögül egy ritmikus mai pop ébresztős disco dal. És volt 5-10 másodperc, míg a fuvolás trombitás komolyzene dallamként hangzott, alatta megadta a ritmust a rap, és a disco felpörgette az ütemet.

Senki nem szólt semmit, mindenki ült csöndben, nem sok ismerős lévén a villamoson, és pár másodpercig áhítatosan keveredett ez a reggeli kakofónia. A következő megállónál már fókuszálva figyeltem én is. Kitől jönnek a hangok, milyen fülhallgatója van, és mit hallgat? A komolyzene barokkos volt, sok fuvolával, trombitával és gyors futamok szaladtak benne. A rap amerikai, az a gyorsan hadarós fajta. A discót nem tudtam beazonosítani, de addigra már indultunk is tovább. Ezt még hallgatuk, úgy két megállón át, változó közönséggel, de a három körülöttem, még mindig szólt, kicsit megmosolyogtatva az ingyen zene miatt.

Aztán megálltunk a Somogyinál. Kinyílt az ajtó, és leszállt a Komoly Zene, majd a rap is. Maradt a disco. Együtt utaztunk, míg az Aradin le nem szálltam én is magára hagyva a villamost a reggeli kis kakofónia nélkül.

Vannak különös reggelek, amikor nem kell várni a csodát, csak figyelni a körülöttünk lévő dolgokra. Bár péntek reggel van, ettől ez még lehet egy izgalmas, érdekes reggel, ha az ember egy kicsit kinyitja a szemét (vagy a fülét) és elmerül a környezetben.

Egy el nem küldött novella

Nem is olyan régen, a Totáliber blog (ez itt,) novella író pályázatot hirdetett, ahova 6 adott kép alapján lehetett írni bármiről, ami eszünkbe jutott. Bár megírtam a magam kis novelláját, nem tudtam beküldeni, viszont miután már lejárt a határidő, és kikerültek a nyertesek, így úgy döntöttem, ide felteszem a kis irományomat, ha érdekel valakit.

A képeket a Fortepan online privátfotógyűjtemény biztosította. Szóval az alábbi fotó tőlük származik, a hozzá kapcsolódó iromány hozzám.

A kép a Fortepan tulajdona.

Ajánlat 

Tavasz volt. Mint minden reggel, akkor is a kávézóba igyekeztem, hogy miközben megiszom a reggeli kávémat, az utca csöndes forgatagát vizsgáljam, míg várok. Csendben ültem a fehér abrosszal megterített kis asztal mellett. A szél olyan lágyan lengedezett az abrosz körül, mintha csak táncolnának.

Dolgozó nő jött akaratos lányával kezében, aki nem akart még óvodába menni. Férfiak hosszú, de már vékony ballonkabátban, kezükben az éppen vásárolt élelmiszer, vagy az aktatáska. Néztem a lassan hömpölygő tömeget majd a pincér is megérkezett a kávémmal. Forró volt, illata megtöltötte a kinti terasz levegőjét is. A madarak csicseregtek.

Aztán helyet foglalt velem szemben ő. Nem ismertem. Barna zakója hanyagul kigombolva, fehér inge szabadon hagyta nyakát. Fején kis simlis sapka, mely nem engedte látni a szemét. Sötét bőre és sapkája alól csak egy pillanatra villant ki szeme, mikor rám nézett és megkérdezte:

-          Szabad? – ezzel felmutatott egy cigarettát, és miután én bólintottam, meggyújtotta.

-          Lenne egy ajánlatom a számára. – ezzel a mondattal kezdődött minden.

Én akkor még nem ismertem a nevét, és hogy honnan jött, vagy mit akarhat tőlem. Elmesélte, hogy fiatal lányokat keresnek egy folyóirat fotózásához, és ahogy itt ültem, már elképzelt engem a magazin címlapján. Én akkor még kevéssé voltam járatos ilyen témákban, fiatal voltam és bohó. Hittem az ismeretlen miden szavát. Elképzeltem egy varázslatos életet, amikor majd minden a hírnévről, a szépségről, és egy sikeres karrierről szól.

Aznap elfogadtam az ajánlatát. Egy hétre rá elkészültek a képek a budapesti kis műteremben, majd két hét múlva megjelent a kép a női magazinban. Aztán nem érkezett megkeresés. Ő, az ismeretlen azt mondta, hogy csak várjam ki, és hamarosan majd megint felkeresnek.

Fotográfus lettem. Néztem, ahogy emberek jönnek-mennek a műteremben, megismertem családokat, életeket egy-egy portréból. Minden ott volt az arcukon. A vágy, a remény, az optimizmus, majd a csalódottság, a reménytelenség, a düh és az elmúlás.

Azóta is itt várok minden reggel a kávézóban. Hátha megint megkeresnek. Egy újabb ajánlattal. Még mielőtt túl késő lenne. 

A beküldött 85 műből a legjobb 30-at megjelentetik egy kötetben novellagyűjteménykén május 31-én, keressétek őket, biztosan nagyon érdekes lesz majd a sok nézőpont a képekről.

Színház az egész világ.

A kicsit elcsépelt cím nem véletlen.
A ma reggeli Intézménytöri órán egy kicsit a színház intézményét tekintettük át... a kezdetektől. Mondjuk most az ókortól. Tudjuk-e az ókorban mi hívta életre ezt a fontos műfajt, intézményt.. ki minek hívja.

Talán érdemes pár percet erre rászánni, és elmerengeni, hol tart ma a színház, és a társadalmunk.

Köztudott, hogy az ókorban nagyon kevés ember olvasott. Vagy tudott egyáltalán írni. (Néhány tudós és rabszolgamunkások, akiket kitanítottak.) De valahogy be kellett mutatni az írásműveket az embereknek. Így ezeket felolvasták. Kezdetben, aztán, hogy jobban meg is értsék, el is játszották. Lényegében véve, a színház a drámai, és vidámabb művek (vígjátékok) felolvasott, eljátszott interpretációja.

És vajon miért volt mindez jó az ókori embernek? Mert hogy akkor nagyon is jó volt. Egyszer szórakoztatott. Nevettek, sírtak, de érzelmet váltottak ki. Akkor még nem volt tv, rádió, internet. Tudást értéket, információt leggyakrabban így tudtak átadni a nagy tömegeknek. Ezzel eljutunk a második ponthoz, amiért hatásosak voltak. Tanítás... erkölcsi nevelés. Nekik nem volt háztartástan és etika órájuk. Innen ismerték az Istenek történeteit. A család fogalmát, hogy az anyánkkal nem hálunk (vagy nem helyes).
Tehát az értéket, a normákat a színház adta át. Akkor.

De így van ez ma is? Amikor alig jut pénz a kultúrára, és elvileg a fiatalok (és idősebbek is) mindent megtudhatnak az internet világából, erkölcsösebbek? Jobban ismerik a jogaikat? Amikor nem ismernek történeti eseményeket, helyszíneket, vég nélkül megy a gyilkolás, gyerek bántalmazás, stb.

Nem akarok nagyon filozofálni, de azért ezen érdemes elmerengeni. Jobb -e a mai világ a rengeteg kütyüvel, mint az az ókorban, ahol tömegek háborúztak, de megvolt az erkölcsük, értékrendjük, hitük?
Igen, meg lehet állapítani, hogy a mai modernebb, de ez jobb így?

Mindenki keresse meg a saját válaszát, de figyeljünk a körülöttünk levő dolgokra...

Társasházi mesék

Mit ad isten, az ember lánya társasházba költözik. Nem egy olyan apuci fizette nagyon modern, inkább egy olyan jó lesz ez nekünk szoctámból és diákhitelből lakásba. Van vagy ötven éves, parketta, pvc, épp csak a kis pöttyös bögrék és a tányérok hiányoznak a falról.

Elköltöznek az előző lakók, mindez nagyon jó. Aztán egy hét csúszással költözik, mert hát időközben kiderül, hogy azért egy tisztasági meszelés mégsem ártana, így a tulaj meszeltet, emberünk meg vár. És vár a száradásra… a bútorokra. Majd, azzal a címszóval, hogy hadd rendezze be magának, amilyenre szeretné, a tulaj megengedi, hogy emberünk ki is takarítsa, majd a bútorokat elrendezze, alias, helyretolja. Mindez meg is történik.

Kedves kis beköltözés, jön a család látogatóba, avagy háztűznézés, így 3 nap alatt elfogadható állapotba kell keríteni lakást. Ekkor jönnek az érdekességek. Kiderül, hogy a lakás alatt széntárolók vannak (épp csak ennyire öreg) rácsos ajtóval elzárva, ahova be lehet tenni dolgokat, (mint például egy régi tv-t ) vagy akár még egy biciklit is. Kihozni már kicsit bajosabb. Így lett tv, felkerült egy függöny, sikeres világvégi túra után az OBI-ba, nád az erkély vasára (mert azért mégse bámulja mindenki a száradó fehérneműket.)

Megtörténik a vizit, nagy a boldogság, majd megy az ötletelés, mi kellene még a kis lakásba, hogy otthonosabbá váljon? Párna, szőnyeg, kislámpa, terítők… virág, (ha már a gáz elszívja, legalább 3 cserép növény termeljen valami oxigént!)

Aztán jönnek a bajok. Csöpög a csap, hívjunk szerelőt, aki után másikat kell, mert az előző kontár volt. Kell gázszerelő, mert jön a fűtési szezon, és ki tudja, mégse kéne azért gázmérgezésben elhalálozni, így ő is megérkezik, beszerel, elindít, így legalább 18 fok van mindig. Aztán egyik este beszorul a kulcs a zárba, lakatos… zárcsere, mert miért is ne, emberünk várja a következő csapást. Meg is érkezik.

A megismerkedés a szomszédokkal. Öreg háznak öreg lakói. A szomszéd család, akik rejtélyesen közlekednek, és szinte sosem találkozni velük. A szemközti ajtó, ahol egy fecni lóg már hónapok óta… és akkor kiderül, hogy a tulajdonosa már rég nem él benne. És történetünk fő mellékszereplője M. néni, aki éjjelenként felkopog.

Igen kérem, mert hát milyen dolog az, hogy a fiatalok járkálni mernek a lakásban, és mernek tanulni, és dolgozni menni, és egyáltalán fürdeni - mert hát vékonyak a falak és minden lehallatszik. A probléma persze abból adódik, ha ő elalszik, és „arra ébred” hogy járkálást hall „éjszaka” és már nem tud visszaaludni. Erre emberünk először eszébe jutott gondolatát, miszerint füldugót kéne alkalmaznia, mélyen magába folytja, bólogat, és eltávozik balra. Igyekszik csendben járni, vesz szőnyeget, vesz filcet a szék lábára, hogy ne surlódjon, mert hát beilleszkedés meg tolerancia, meg hát mégis csak ő az új lakó.

Az Ám a rendszerek változnak, de a beidegződés nem. Emberünk épp éjjel tanul, teáért indul, amikor lentről (igen a padló felől) kopogás hallatszik. Nem tévedés, nem ámítás, a régi módszer még mindig működik. Fel a seprűt, neki a plafonnak, ahogy nagyanyáink is intézték a társasban a dolgokat. Megállapítás: Hát jó, ma már nem megyünk teáért.

És hogy mi a tanulság? Bár információs társadalomban élünk, modern rendszerekkel kommunikálunk, amíg a fejekben nem áll át a rendszer, összességében sem áll át a rendszer, hiába nevezzük azt modern országnak, fejlettnek vagy információs társadalomnak. De hát nem érdekesebb így? 

Testem Börtönében 7.

Tudom, hogy nagyon nagyon nagyon régen nem írtam már, ez többek között a szakdogámnak volt köszönhető, de most ha  van egy kicsi időm, igyekszem az elmaradt dolgokat befejezni. A testemből is csak pár fejezet van vissza, addig meg izguljatok, ki vagy mi lehet az orvos.... 

Szavazzatok oldalt, és várom az észrevételeket. 

7.      fejezet

Aznap éjjel megint nem tudtam pihenni. Liz délután elment, de engem tovább kínoztak démonaim, és gondolataim. Az orvos nem jött be, de nem tudtam szabadulni a gondolattól. Olyan más volt most. Határozottan éreztem valamit Jackből. Vagy csak képzeltem? Annyira vele akartam lenni, hogy beleőrültem halálának puszta gondolatába is.

Az anyja sem beszélt erről többet, és senki nem hozta fel a témát a jelenlétében, így még mindig a teljes bizonytalanság tartotta fogva a gondolataim.

Aztán egyszer csak megint vele voltam.

-          Azt mondtad, megrendelted a jó időt. - mondtam méltatlankodva.

-          Én tényleg megrendeltem, de valaki nem hallotta meg a hívásom, vagy épp nem volt hálózat.

Szakadt az eső az első randinkon. Akkor már három hete beszélgettünk, de nem voltunk igazi randin. Az este egy nagy sétával indult volna, de minden tervünket a kellemes tavaszi estére elrontotta egy hirtelen érkező zápor. Átkoztam az eget, mert miniben voltam, és külön az alkalom kedvérét beleerőszakoltam a lábom egy piros magas sarkúba, hátha így nagyobb hatást érhetek el. Itt kezdődtek a problémák… A hatás meg is volt. Épp elindultunk, hogy fedezékbe vonuljunk mikor…placsss.

-          Auúúú. – szóltam én nőiesen. Persze fenékre érkeztem.

-          Szegénykém. Egyben vagy?

-         Nem, úgy terveztem, hogy az út hátralevő részét csúszva szándékozom megtenni – nevettem fel kényszeredetten. Hatalmasat nevettünk mindketten. Onnantól bármennyire szerencsétlenek is voltunk, a vidám, oldott hangulat megmaradt végig. Persze hazamentünk hozzám, átöltöztem, megszárítkoztunk, és egy pizzát majszolva néztünk meg egy amerikai vígjátékot. Az emlékbe belesajdult a lelkem.

Nem tudom mennyi idő telhetett el, de léptek zaja közeledett egyre hozzám. Azt gondoltam anyám tér vissza. Reggel lehetett, és talán kávézni ment. Apám, nem bírta a bent éjszakázást, így ő főként délután látogatott meg, anyám ilyenkor ment haza rendbe tenni a toalettjét.

            A léptek beértek, és éreztem, hogy besüllyed az ágy mellettem.

-          Rég találkoztunk, kedves. – Hangja, mint a kés vágott belém megint. - Azt hitted már nem is látsz, ugye? Sajnos, ki kell ábrándítsalak. Nem mentem el. - Éreztem, ahogy hozzám ér a karja. A kötéseimet vizsgálgatta, de közben, egyik ujjával, fel-le járt a kötés mellett. Undorodtam az érintéstől. Hányingerem támadt, és üvölteni tudtam volna. Reméltem, hogy Jack megint beavatkozik. Vagy Liz belép az ajtón és megszünteti a kínzást az idegeim ellen. De most nem jött Liz. És nem jött Jack sem.

Lassan, nagyon lassan lecserélte a kötésemet, és közben fájdalmasan mérgező szavakat suttogott a fülembe.

-          Nem élte túl. Egyáltalán nem volt esélye. Minket egymásnak rendeltek… Te is rájössz majd. Hamarosan jobban leszel. Felépülsz, és akkor megismerkedünk. Csak ki kell nyitnod a szemed. – és csak mondta és mondta, negédesen, de én megakadtam az első mondatnál. Ez visszhangzott bennem: NEM ÉLTE TÚL.

Nem akartam tudomásul venni. Nem létezik. Nem lehet.

-          Áh, doktor úr, megint itt. Öröm látni. És mondja csak, lát valami javulást? – anya, az utolsó személy, akire kíváncsi voltam, mégis megérkezett, hogy feloldozzon. Az ágy felemelkedett, és én csak zuhantam, zuhantam, és soha többé nem akartam szilárd talajt fogni.

A fa és a levélke

Tavasz volt. Ő már régóta csak a meleget várta. És valami mást is. Ágai megkoptak a tél hidegében. Gyökere mélyen volt, nem sérült, és kibírta a legpusztítóbb hidegeket is. Hiányoztak neki. Mindegyik. Élete egyetlen értelme a tavasz volt. A meleg egyet jelentett levelei újjászületésével.

De ezen a tavaszon valamiért késtek. Érezte ágaiban a pezsdítő erőt, ami a nap felkeltével felmelegítette, átfűtötte, élettel telítette. Hangyák kezdték meg csiklandozós mozgásukat, madarak pihentették fáradt szárnyaikat, vidáman énekelve, a tavasz visszatértét hirdetve. Minden élt körülötte, míg ő arra várt, hogy a kis zöld csavarok megjelenjenek rajta, akár a sejtjei. Eleven, kis karok, melyek a szellő irányába egyenletesen táncolták körül a faágakat.

Aztán reményei elmúltával, a tavasz első hónapjának végén érezte a kis mozgást. Nagyon apró volt, az ághoz tapadt, de már benne volt a születés minden ereje. Az élni akarás. A szél táncának zenéje. Kicsi volt, de ott lüktetett benne a tavasz, annak minden erejével. Két nap alatt kihajtott, és követte őt a többi ezer is. A tölgy nem is lehetett volna boldogabb, szíve eltelt élettel. Számára is elkezdődött a tavasz.




(Ötlet, Godó Dániel.)

Piac

Az emberek álmosak. Akkor rakják ki a ládájukat, mikor más emberek a másik oldalukra fekszenek.
Friss, paprikás hús illata. Illatos trópusi gyümölcsök. Almák nagy gonddal felpakolva piramisba, egyesével.
Gomba, paprika, magok, virágok minden színben, kisebb - nagyobb, egyszínű és vegyes csokorban mely oly bódító illatot áraszt befagyott orrodnak, hogy legszívesebben ott helyben vennél egyet és csak szagolgatnád egész nap.

Majd ahogy kel fel a nap, a terem világosodik, életre kel, nyüzsög. A nénik kis trabantjaikkal, melyek mindig úgy húznak, hogy ne lehessen kikerülni. Megkeresik az ismerős árust, bájosan csevegnek időről és széljárásról családról meg árakról. Barátságos, szinte családias.

És az ember ritkán látja a rengeteg bulvár szennylap, politikai átkozódás, és pénzhajszolás közben, hogy mind ezért dolgoznánk. Ezért a nyugalomért, békéért. És sajnos nem azok dolgoznak, akik fent nagy székekben ülnek. Azok dolgoznak, akik minden nap leszedik és ládába pakolják a barackot, és paprikát és almát. Akik 4-kor kelnek, hogy 5-re 6-ra kiérjenek a jó helyért a piacra. Ez a piac. Ez a való világ, nem az amit a tévében mutatnak.

A Tv szeme

Hárman laktak az albérletben. Csendes egyesség volt ez. Három laptop, két szoba, és egy tv.

Két év, közös tollak, ceruzák, sampon, körömreszelő, tea, tej… a csöndes egymás kerüléséből esti mesélések, sztorizások lettek. Kedves pletykák, jegyzet csere, közös narancs és pattogatott kukorica forralt borral.

Éjszaka egymás mellett sírások, nevetések, szenvedés a vizsgaidőszakban, kényszeres és életbentartó, éjszakai táblacsokizás.

És közben a tv mindig figyelt, míg benne szappanoperák, és elvont mesék váltották egymást.

Megállapította, hogy a három lány kapcsolatát egy szó jellemzi: Barátság. 

Egyperces : Birkák vagyunk?

Az ember feje fölött mindig is ott lóg a parancs. A belső parancs. Idősebb, többet tud, ő ítél felettem, húzzam meg magam, kövessem.

A tanár megjelenik a folyosón és a csoport elhallgat. Egyetlen mozdulatával, akár a kutyát pórázon, ránt maga után a terembe. S mi hűségesen követjük. Egyszerű ez. Világos. Akár nővér az orvost, beosztott a főnököt, vizsgázó a tanárt.

Mert oda mennek a hallgatók májusban, vizsgaidőszakban... mint a birkák. A vesztőhelyre.

Testem börtönében 6. fejezet

Húsvétra végre elkészült a 6. fejezet. Kellemes ünnepeket kívánok mindenkinek így húsvét táján, és jó olvasgatást. Kíváncsi lennék, ki mire gondol a mostani fejezettel kapcsolatban. Véleményezzetek, írogassatok.

6. Fejezet

Aludni akartam és még ezt az örömöt is elvették tőlem. Nem tudtam álmodni. Nem tudtam aludni. Nem menekülhettem egy olyan világba sem, ahol Ő nem volt ott. Nem tudtam elfelejteni azt az egy mondatot.

- „Maga nem megy el a temetésre?”

Végiggondoltam mindent. Először azt mondogattam magamnak, hogy biztos nem ő, és az orvos csak összekeveri, félre beszél. Valaki más temetéséről lehet szó, amit esetleg anyám megemlített az orvosnak. És annyira akartam bízni ebben. Vágytam a csalfa reményre, még ha valahol, bent, legbelül a belső homályomban már tudtam.

Elvégre, miért menne anyám egy idegen temetésére? És miért említette volna meg neki az orvos, ha nem azért, mert hozzátartozónak nézte? Ha én nem tudok elmenni… menjen el ő.

De tudtam, hogy anyám soha nem menne. Örült, hogy megszabadult Jacktől, az általa „megrontómnak” tartott negyediktől, aki betolakodott tökéletesnek tűnő családi idillünkbe. Azt is tudtam,hogy nem fog itt hagyni. Nem menne el mellőlem, úgy, hogy nem felügyel rám senki.

Legszívesebben megütöttem volna anyámat, amiért nem megy el a temetésére. Mérges voltam rá… a kocsira. Arra az átkozott fára. A lábamra. Az orvosra, aki elmondta és megkérdezte anyámat. A csövekre, melyek monotonon pöfékelték magukból a sípoló hangokat éjjel és nappal, hogy elnyomják a gondolataimat. A kegyetlen orvos érintésére, amitől még most is a hideg rázott, és remegtem legbelül. De nem tehettem semmit. Ott feküdtem, a sípolást hallgattam.

Így hát csak lebegtem… Belül ordítottam. Megint. Könnyeim, akár egy túlfeszített gát, gyűltek szemeimben, de nem éreztem végigfolyni őket arcomon. Belül sírtam. A lelkem valahol megmaradt darabja sírt Utána. Vártam. Vártam, hogy valami történjen. Hogy meghalljak. Hogy felébredjek. Hogy ne létezzem. Meg akartam halni… Olyan könnyű lett volna. Egyszerű. De nélküle, eddig is nehéz volt, most pedig már reményem sincs. Hosszú sípolást vártam. Hogy vége legyen. De nem lett.

- „Mi lenne, ha kertes házba költöznénk? „ – kérdezte egy délután, mikor a boltból sétáltunk haza. A kezünk tele volt szatyrokkal, Ő csak hirtelen rám nézett, és elvigyorogta magát. Nagyon váratlan volt a kijelentése. Meglepett. Nem terveztünk, vagy beszéltünk hasonlóról ez előtt, az hogy közös albérletünk volt, szinte természetesnek tűnt. De egy kertes ház… már egyet jelentett a családtervezéssel.

- „Ezt most komolyan mondod? „ – Nem hittem a fülemnek, de ragyogó tekintete teljesen bebizonyította szavai komolyságát.

- „Nézd azt a párt előttünk. Én is akarok egy olyan kis lurkót. Nem is. Legalább hármat. Persze csak a suli után. És akkor mindenképpen vennünk kell egy nagy házat, hatalmas kerttel, ahol játszótér lesz, giccses fapadok, és virágágyás neked. Kell emelet, és játszószoba a gyerekeknek…”

De a mondatot nem bírta befejezni, mert a szatyraimat eldobva a karjába ugrottam.

- „Olyan bolond vagy. De úgy szeretlek érte. „

Az emlékek csak jöttek, és én hagytam magam elveszni a közös múltunkban. Olyan jól esett. Megint látni. Vele lenni, még ha csak gondolatban is. Emlékezni arra, amire nem lesz reményem, ha felébredek valaha.

Nem tudom mennyi idő telt el. Órák, napok, hetek, hónapok. Teljesen mindegy volt. Az idő nem számított, mert nekem sem számított semmi. Hallottam anyám mézes mázos hangját. Apám döcögő lépéseit. Liz csacsogó, szüntelen felolvasását, és beszámolóját a délelőtti eseményekről, és egy kellemetlen alakról, aki letaposta az új kopogós cipőjét. Nem érdekelt. Míg meg nem hallottam az orvos irritáló hangját. Ne, Istenem, csak ezt ne!

- Jó napot Mrs. Kaplag. Hogy vannak ma? – mégis más volt a hangja. Kedvesebb. Emberibb. Akárcsak, amikor a durva vásznat selyem takaróra cserélik. De megijedtem. Nem akartam, hogy hozzám érjen. Éreztem, hogy megsüllyed az ágy a mellém ülő test súlya alatt.

- Remélem, jobban vagyunk ma. Az arcán már alig látszanak a horzsolások. Egy ilyen gyönyörű virágnak hamar rendbe kell jönnie az ünnepekre. – hangjából eltűnt a gúny, az álcázott mézesmázosság. Egyszerűen csak kedves volt. És együtt érző? Olyan ismerős volt. Kezével olyan óvatosan ért hozzám, mint egy tollpihe suhintása. Keze meleg volt, az érintése bensőséges és óvatos. Mintha gyökeresen kicserélték volna ezt az embert. Teljesen más volt most, szinte a teljes ellentéte annak az embernek, akitől az első találkozástól fogva a hideg rázott.

Eddig még csak egy valaki ért hozzám így. De ő már nem fog megérinteni soha. A Doktor óvatosan bekötözte a kezem, és úgy simított végig arcomon, hogy ujjai épp csak a levegő mozgását sugallták. Ez nem lehet. A hangja. A mozdulatai. Felismerné, ha itt lenne. A lelke legbelül tudta, vagy csak iszonyatosan kegyetlen tréfát játszott vele. Jack vonásai, viselkedése.

- Gyógyuljon meg hamar, szép hölgy. Sokan várnak még magára ebben a világban. – És Bree belső könnyeivel küszködve hallgatta az orvos kifelé vezető lépteit.

Egyperces : A vágy hívó szava

Caroline a holnapra gondolt.

Most itt érezte maga körül, ahogy melegíti, körülfogja és csendesen szuszog.
Arcát mellkasa hullámzó bőréhez nyomta.
Bizsergés, vágy, kapkodó lélegzet a kifulladásig...
Ezek voltak ők ketten, egy órával ezelőtt.

De, most már egyedül marad a holnap gondolatával.
Lehet bölcs az, akit a vágy szava hív?
Amikor Ő akarja. Havonta, kéthavonta.
Szenvedélyes egy éjszakás kalandok, jobb esetben ugyanazzal.
De, hogy is lehetne erős, ha körbeöleli a vágy szava arra az egy éjszakára?

Egyperces : Felnőtt vagyok?

Kép: Salvador Dalí

Honnan tudom, hogy felnőtt vagyok?

Magassarkút hordok.
Nem toppot, már mellényt veszek.
Sok egészségtelent veszek, eszek.
Az utcán Jó napot-ot mondok.

Érzem körülöttem, csendben. Bennem.
Már tudom sajnos.
Felnőtt vagyok.

Szösszenet

Tavaszt éreztem, ... egy napra.


Honnan tudod, hogy tavasz van?
Mikor meglátod az emberek arcán a kedves mosolyt, amit ok nélkül villantanak rád a szétáradó napfényben...
Mikor egy gitáros és egy afrikai dobos életvidámságról énekel...
Az utca másik végén a hegedűs Fellini filmbe illő lágy dallamot húz...
Mikor kigombolod a kabátod és hagyod, hogy a kellemes szellő kipirosítsa arcodat...
Ezer ágra süt a nap, az utca fényárban fürdik, ami a lelkedbe árad...

Boldog voltam, ... egy napra.

Novella Deszy pályázatára -Búcsú egy angyaltól

Ezt a novellát még egy karácsony előtt kiírt pályázatra készítettem. Különösen a témája ragadott meg, mivel nem volt megadva semmilyen konkrét tárgy, csak egy képet kaptunk, és arról kellett megírnunk, ami eszünkbe jut. Itt látjátok a képet, és hogy nekem mi jutott róla eszembe.

Búcsú egy angyaltól

A háztető sarkán ültem. Őt figyeltem, mint már olyan régóta. Eszembe jutott, mikor utoljára ketten sétáltunk haza a sötétben. Olyan vidám volt. Szép, szoborszerű arcán még alig pelyhedzett borosta. Ifjú volt és szeleburdi, és mindenért lelkesedett, ami az élet pezsgését jelentette. A középiskolai évei derekán, mikor a világ már kinyílik, de még nem kell felnőnie.

Aznap nem tudtam vele menni. Soha nem gondoltam volna, hogy akkor délelőtt látom utoljára élőként azt a somolygó, pimasz arcát. Míg létezem, nem bocsátom meg magamnak, hogy akkor nem voltam mellette. De a sorsom már eldöntötték. Elszólítottak…

- Velem jössz? – kérdezte aznap reggel Jeremia.

- Vásárolni? Nem, öcskös. Én nem érek ma rá ilyen dolgokra. Hívd el az új cicád, vagy anyát.

Kemény voltam vele és goromba. Nem volt alkalmam megmondani neki, hogy mennyire örülök, hogy a világon van. Hogy egyszer bemásztam hozzá a kiságyba, mert a kis játékáért ordított, amit nem ért el. Örültem, mikor tudtam kivel szánkózni, hóembert építeni, és annak is, mikor először tőlem kért segítséget. Még ha ezt soha nem is mutattam ki, vagy mondtam ki hangosan.

Így anyánkkal indult el. Hallottam, amint felhívta telefonon, és anyánk, ha kelletlenül is, de igent mondott. Fáradékony volt, de soha nem tudott nemet mondani az öcsémnek.

Szakadt az eső aznap. Mikor kiszálltak a banknál, nem sejtettek semmit, pedig már minden el volt döntve. Azt a golyót nekem szánták, nem anyánknak. A bankrabló épp kifelé menekült a táskákkal a vállán. Fekete sí maszkja alól nem sokat látott, de feléjük szaladt. Fél kezével a pisztolyt lóbálta, miközben a saras járdán megcsúszott. Minden csak pár pillanat alatt történt. A kocsija ott parkolt a mi kis Fordunk mellett, de ahogy felé közeledett, egyre idegesebbé, izgágává vált, csak esetlenül bukdácsolt, anyám Jeremeia mellé állt, és óvatosan hátráltak a kocsi mellől. Aztán a rabló elcsúszott, a kis fegyver elsült… anyám Jeremia elé ugrott, a golyó a szívét találta el. Nem tudtak már rajta segíteni, Jeremia karjai közt halt meg, miközben öcsém a nevemet kiabálta az esőfüggönyben. Azt kívánta, bárcsak én lennék ott. Aztán azt, jó, hogy nem én vagyok ott. Ő még ekkor nem tudta…

Én a nyári munkába indultam. Éjszakai robotolás egy kínai kifőzdében. Rühelltem, és a közelébe se mentem volna, ha nem kellett volna fizetni a sulit. A műszaki egyetem nem volt segélyszervezet, inkább csak vitte, nem hozta a pénzt, és hogy meg is tudjunk élni, én is dolgoztam. Mindig hárman voltunk, mert apám, az Isten tudja, melyik sikátorban lelte halálát. Nem volt haszna életében sem, így gyorsan elérte a halál.

Oda tartottam. De más volt a végzetem. Nem akartam vele foglalkozni, pedig egy ideje folyamatosan kaptam a figyelmeztetéseket. Álmaimban. Láttam őket, olyan voltak, mint most én is. Fenségesek, halvány bőrűek, fekete szárnyakkal. Előre megmondták. Szólj nekik. Búcsúzz el. Nincs már sok időd. Azt hittem, az álmok a stressz, a sok munka miatt vannak. Mikor leléptem, az utca kihalt volt. Fényesség árasztott el, majd egy hatalmas ütést éreztem az oldalamban. Azt kívántam, gyorsan legyen vége… elvakított valami… és csak a fekete szárnyakat láttam. Másra nem emlékeztem.

Az ujjá születésem után elmondták mi a feladatunk. Segíteni és átkísérni a megtört lelkeket, majd elmondták, mi történt az anyámmal. Alig tértem magamhoz. Ha tudtam volna, sírtam volna, de a szemeim szárazak voltak. Küzdöttem ellenük, csapkodtam és ütöttem magam körül, fellázadtam, de ők csak csendben tűrték. Megvárták, míg lenyugszom, és tovább folytatták okításomat. Ez volt a legrosszabb, mert bármit elviseltem volna, csak ezt a haláli nyugalmat nem. Mára már én is elsajátítottam ezt a képességet. Megértettem rendeltetésünk lényegét. Így is az öcsémmel lehetek.

Jeremia magába roskadt. Nevelőszülőkhöz került arra a két évre, míg nagykorúvá nem vált. Magában engem okolt mindenért, és én tudtam, hogy igaza van. Nekem kellett volna ott lennem. Nekem kellett volna elmennem előbb, tudtam, hogy be fog következni, mégis legbelül küzdöttem ellene. Így, Jerry anyánkat és engem is gyászolhatott. Egyedül maradt, és bár tudta, hogy anyánkat meggyilkolták, engem hibáztatott. Miért nem én voltam ott? Miért nem ugrott ő, anyánk elé?

Magát hibáztatta, miközben küzdött a magánnyal és a gyűlölettel. Azt kívánta, bárcsak életben lehetnék, hogy jól felpofozzon. Én engedtem volna neki.

Most egyedül ballagott haza. Amint elég idős lett, otthagyta a gyámokat, átvette a helyem a kifőzdében, és dolgozott, hogy élhessen. Nem beszélt szinte senkivel, nem járt el szórakozni, és én, bár mellette voltam, nem tudtam változtatni az állapotán. Nem talált rá magyarázatot, miért történt mindez vele. Én pedig nem tudtam megnyugtatni, hogy mindez egyáltalán nem az ő hibája. A halál nem válogat. Én már csak tudom, ebben élek egy ideje. Testőrként vigyáztam minden lépését, és rettegtem, nehogy valamelyikünknek át kelljen segítenie a fénybe. Egy teljes, és egészséges életet szántam neki, családdal és gyerekekkel, nem egy robotoló, vég nélküli, könyörtelen tengődést.

Besétáltam vele, amint kinyitotta az ajtót. Ledobálta a kisasztalra a cuccait, bement a szobába és lefeküdt az ágyra. Minden este ezzel telt. Elővette a kis vázlatfüzetét, és rajzolt. Az egyetlent rajzolta, amit el tudott képzelni. Engem, szárnyasként. Itt volt az ideje, hogy továbblépjen és elengedjen, ez nem mehetett így tovább.

Mellé ültem az ágyra és figyeltem, ahogy a kezei a papíron suhannak. Nagy, széles mozdulatokkal rajzolt, mintha képes lenne a dühét megjeleníteni a rajzon. Arcom megjelenése után a testem többi része jött. Majd a szárnyak. Hatalmas, a lábamig leérő hosszú, fekete tollakkal. Apránként kidolgozta a redőket, majd éjsötétre satírozta. Annyira sajnáltam. A szívem pont olyan fekete volt, mint a szárnyak a rajzon. El kellett engednem. Ha nem leszek annyit a közelében, elfelejt, könnyebb lesz. Neki, és nekem is. Segíthetek, de akkor nem láthatom soha többé. A saját önzőségem tartott gúzsban, de nem hagyhattam szenvedni.

- Tudom, hogy itt vagy, Greg, te mocsok – hangja visszarántott a révedezésből. Honnan tudhatta? Iszonyatosan fájt a kemény hangnem, hogy ennyire megvet. Így viszont könnyebb lesz búcsút vennem.

- Köszönöm, hogy nem hagytál magamra – mély levegőt vett, mintha a sóhajban benne lenne irántam minden ellenkezése, gyűlölete, amit nem akar kimondani.

- Feloldozlak. Megbocsátok – suttogta.

Felkaptam a fejem, és ránéztem. Meredten bámult a papírlapon levő kész alakra. Megállt a toll a papíron. Halk szavai elárasztottak, átjártak belülről, balzsamozták ott az utcán megfagyott lelkemet. Tudtam, el tudom engedni. Mos már, el. A szeméből legördülő könnycseppet a sajátomnak éreztem.

- Isten veled, Jerry – mondtam neki, bár nem hallhatta.

Megfogtam a vállát és békés álomba ringattam. Feje a párnára borulva, akár egy angyalé. A papír ott hevert ölében, mintha valódi alakomat látta volna. Felemeltem, és a zsebembe rejtettem az összehajtogatott papírlapot. Most már nem fog többé látni. Nem fog szenvedni. És én sem.