Társasházi mesék

Mit ad isten, az ember lánya társasházba költözik. Nem egy olyan apuci fizette nagyon modern, inkább egy olyan jó lesz ez nekünk szoctámból és diákhitelből lakásba. Van vagy ötven éves, parketta, pvc, épp csak a kis pöttyös bögrék és a tányérok hiányoznak a falról.

Elköltöznek az előző lakók, mindez nagyon jó. Aztán egy hét csúszással költözik, mert hát időközben kiderül, hogy azért egy tisztasági meszelés mégsem ártana, így a tulaj meszeltet, emberünk meg vár. És vár a száradásra… a bútorokra. Majd, azzal a címszóval, hogy hadd rendezze be magának, amilyenre szeretné, a tulaj megengedi, hogy emberünk ki is takarítsa, majd a bútorokat elrendezze, alias, helyretolja. Mindez meg is történik.

Kedves kis beköltözés, jön a család látogatóba, avagy háztűznézés, így 3 nap alatt elfogadható állapotba kell keríteni lakást. Ekkor jönnek az érdekességek. Kiderül, hogy a lakás alatt széntárolók vannak (épp csak ennyire öreg) rácsos ajtóval elzárva, ahova be lehet tenni dolgokat, (mint például egy régi tv-t ) vagy akár még egy biciklit is. Kihozni már kicsit bajosabb. Így lett tv, felkerült egy függöny, sikeres világvégi túra után az OBI-ba, nád az erkély vasára (mert azért mégse bámulja mindenki a száradó fehérneműket.)

Megtörténik a vizit, nagy a boldogság, majd megy az ötletelés, mi kellene még a kis lakásba, hogy otthonosabbá váljon? Párna, szőnyeg, kislámpa, terítők… virág, (ha már a gáz elszívja, legalább 3 cserép növény termeljen valami oxigént!)

Aztán jönnek a bajok. Csöpög a csap, hívjunk szerelőt, aki után másikat kell, mert az előző kontár volt. Kell gázszerelő, mert jön a fűtési szezon, és ki tudja, mégse kéne azért gázmérgezésben elhalálozni, így ő is megérkezik, beszerel, elindít, így legalább 18 fok van mindig. Aztán egyik este beszorul a kulcs a zárba, lakatos… zárcsere, mert miért is ne, emberünk várja a következő csapást. Meg is érkezik.

A megismerkedés a szomszédokkal. Öreg háznak öreg lakói. A szomszéd család, akik rejtélyesen közlekednek, és szinte sosem találkozni velük. A szemközti ajtó, ahol egy fecni lóg már hónapok óta… és akkor kiderül, hogy a tulajdonosa már rég nem él benne. És történetünk fő mellékszereplője M. néni, aki éjjelenként felkopog.

Igen kérem, mert hát milyen dolog az, hogy a fiatalok járkálni mernek a lakásban, és mernek tanulni, és dolgozni menni, és egyáltalán fürdeni - mert hát vékonyak a falak és minden lehallatszik. A probléma persze abból adódik, ha ő elalszik, és „arra ébred” hogy járkálást hall „éjszaka” és már nem tud visszaaludni. Erre emberünk először eszébe jutott gondolatát, miszerint füldugót kéne alkalmaznia, mélyen magába folytja, bólogat, és eltávozik balra. Igyekszik csendben járni, vesz szőnyeget, vesz filcet a szék lábára, hogy ne surlódjon, mert hát beilleszkedés meg tolerancia, meg hát mégis csak ő az új lakó.

Az Ám a rendszerek változnak, de a beidegződés nem. Emberünk épp éjjel tanul, teáért indul, amikor lentről (igen a padló felől) kopogás hallatszik. Nem tévedés, nem ámítás, a régi módszer még mindig működik. Fel a seprűt, neki a plafonnak, ahogy nagyanyáink is intézték a társasban a dolgokat. Megállapítás: Hát jó, ma már nem megyünk teáért.

És hogy mi a tanulság? Bár információs társadalomban élünk, modern rendszerekkel kommunikálunk, amíg a fejekben nem áll át a rendszer, összességében sem áll át a rendszer, hiába nevezzük azt modern országnak, fejlettnek vagy információs társadalomnak. De hát nem érdekesebb így? 

Testem Börtönében 7.

Tudom, hogy nagyon nagyon nagyon régen nem írtam már, ez többek között a szakdogámnak volt köszönhető, de most ha  van egy kicsi időm, igyekszem az elmaradt dolgokat befejezni. A testemből is csak pár fejezet van vissza, addig meg izguljatok, ki vagy mi lehet az orvos.... 

Szavazzatok oldalt, és várom az észrevételeket. 

7.      fejezet

Aznap éjjel megint nem tudtam pihenni. Liz délután elment, de engem tovább kínoztak démonaim, és gondolataim. Az orvos nem jött be, de nem tudtam szabadulni a gondolattól. Olyan más volt most. Határozottan éreztem valamit Jackből. Vagy csak képzeltem? Annyira vele akartam lenni, hogy beleőrültem halálának puszta gondolatába is.

Az anyja sem beszélt erről többet, és senki nem hozta fel a témát a jelenlétében, így még mindig a teljes bizonytalanság tartotta fogva a gondolataim.

Aztán egyszer csak megint vele voltam.

-          Azt mondtad, megrendelted a jó időt. - mondtam méltatlankodva.

-          Én tényleg megrendeltem, de valaki nem hallotta meg a hívásom, vagy épp nem volt hálózat.

Szakadt az eső az első randinkon. Akkor már három hete beszélgettünk, de nem voltunk igazi randin. Az este egy nagy sétával indult volna, de minden tervünket a kellemes tavaszi estére elrontotta egy hirtelen érkező zápor. Átkoztam az eget, mert miniben voltam, és külön az alkalom kedvérét beleerőszakoltam a lábom egy piros magas sarkúba, hátha így nagyobb hatást érhetek el. Itt kezdődtek a problémák… A hatás meg is volt. Épp elindultunk, hogy fedezékbe vonuljunk mikor…placsss.

-          Auúúú. – szóltam én nőiesen. Persze fenékre érkeztem.

-          Szegénykém. Egyben vagy?

-         Nem, úgy terveztem, hogy az út hátralevő részét csúszva szándékozom megtenni – nevettem fel kényszeredetten. Hatalmasat nevettünk mindketten. Onnantól bármennyire szerencsétlenek is voltunk, a vidám, oldott hangulat megmaradt végig. Persze hazamentünk hozzám, átöltöztem, megszárítkoztunk, és egy pizzát majszolva néztünk meg egy amerikai vígjátékot. Az emlékbe belesajdult a lelkem.

Nem tudom mennyi idő telhetett el, de léptek zaja közeledett egyre hozzám. Azt gondoltam anyám tér vissza. Reggel lehetett, és talán kávézni ment. Apám, nem bírta a bent éjszakázást, így ő főként délután látogatott meg, anyám ilyenkor ment haza rendbe tenni a toalettjét.

            A léptek beértek, és éreztem, hogy besüllyed az ágy mellettem.

-          Rég találkoztunk, kedves. – Hangja, mint a kés vágott belém megint. - Azt hitted már nem is látsz, ugye? Sajnos, ki kell ábrándítsalak. Nem mentem el. - Éreztem, ahogy hozzám ér a karja. A kötéseimet vizsgálgatta, de közben, egyik ujjával, fel-le járt a kötés mellett. Undorodtam az érintéstől. Hányingerem támadt, és üvölteni tudtam volna. Reméltem, hogy Jack megint beavatkozik. Vagy Liz belép az ajtón és megszünteti a kínzást az idegeim ellen. De most nem jött Liz. És nem jött Jack sem.

Lassan, nagyon lassan lecserélte a kötésemet, és közben fájdalmasan mérgező szavakat suttogott a fülembe.

-          Nem élte túl. Egyáltalán nem volt esélye. Minket egymásnak rendeltek… Te is rájössz majd. Hamarosan jobban leszel. Felépülsz, és akkor megismerkedünk. Csak ki kell nyitnod a szemed. – és csak mondta és mondta, negédesen, de én megakadtam az első mondatnál. Ez visszhangzott bennem: NEM ÉLTE TÚL.

Nem akartam tudomásul venni. Nem létezik. Nem lehet.

-          Áh, doktor úr, megint itt. Öröm látni. És mondja csak, lát valami javulást? – anya, az utolsó személy, akire kíváncsi voltam, mégis megérkezett, hogy feloldozzon. Az ágy felemelkedett, és én csak zuhantam, zuhantam, és soha többé nem akartam szilárd talajt fogni.

A fa és a levélke

Tavasz volt. Ő már régóta csak a meleget várta. És valami mást is. Ágai megkoptak a tél hidegében. Gyökere mélyen volt, nem sérült, és kibírta a legpusztítóbb hidegeket is. Hiányoztak neki. Mindegyik. Élete egyetlen értelme a tavasz volt. A meleg egyet jelentett levelei újjászületésével.

De ezen a tavaszon valamiért késtek. Érezte ágaiban a pezsdítő erőt, ami a nap felkeltével felmelegítette, átfűtötte, élettel telítette. Hangyák kezdték meg csiklandozós mozgásukat, madarak pihentették fáradt szárnyaikat, vidáman énekelve, a tavasz visszatértét hirdetve. Minden élt körülötte, míg ő arra várt, hogy a kis zöld csavarok megjelenjenek rajta, akár a sejtjei. Eleven, kis karok, melyek a szellő irányába egyenletesen táncolták körül a faágakat.

Aztán reményei elmúltával, a tavasz első hónapjának végén érezte a kis mozgást. Nagyon apró volt, az ághoz tapadt, de már benne volt a születés minden ereje. Az élni akarás. A szél táncának zenéje. Kicsi volt, de ott lüktetett benne a tavasz, annak minden erejével. Két nap alatt kihajtott, és követte őt a többi ezer is. A tölgy nem is lehetett volna boldogabb, szíve eltelt élettel. Számára is elkezdődött a tavasz.




(Ötlet, Godó Dániel.)

Piac

Az emberek álmosak. Akkor rakják ki a ládájukat, mikor más emberek a másik oldalukra fekszenek.
Friss, paprikás hús illata. Illatos trópusi gyümölcsök. Almák nagy gonddal felpakolva piramisba, egyesével.
Gomba, paprika, magok, virágok minden színben, kisebb - nagyobb, egyszínű és vegyes csokorban mely oly bódító illatot áraszt befagyott orrodnak, hogy legszívesebben ott helyben vennél egyet és csak szagolgatnád egész nap.

Majd ahogy kel fel a nap, a terem világosodik, életre kel, nyüzsög. A nénik kis trabantjaikkal, melyek mindig úgy húznak, hogy ne lehessen kikerülni. Megkeresik az ismerős árust, bájosan csevegnek időről és széljárásról családról meg árakról. Barátságos, szinte családias.

És az ember ritkán látja a rengeteg bulvár szennylap, politikai átkozódás, és pénzhajszolás közben, hogy mind ezért dolgoznánk. Ezért a nyugalomért, békéért. És sajnos nem azok dolgoznak, akik fent nagy székekben ülnek. Azok dolgoznak, akik minden nap leszedik és ládába pakolják a barackot, és paprikát és almát. Akik 4-kor kelnek, hogy 5-re 6-ra kiérjenek a jó helyért a piacra. Ez a piac. Ez a való világ, nem az amit a tévében mutatnak.

A Tv szeme

Hárman laktak az albérletben. Csendes egyesség volt ez. Három laptop, két szoba, és egy tv.

Két év, közös tollak, ceruzák, sampon, körömreszelő, tea, tej… a csöndes egymás kerüléséből esti mesélések, sztorizások lettek. Kedves pletykák, jegyzet csere, közös narancs és pattogatott kukorica forralt borral.

Éjszaka egymás mellett sírások, nevetések, szenvedés a vizsgaidőszakban, kényszeres és életbentartó, éjszakai táblacsokizás.

És közben a tv mindig figyelt, míg benne szappanoperák, és elvont mesék váltották egymást.

Megállapította, hogy a három lány kapcsolatát egy szó jellemzi: Barátság. 

Egyperces : Birkák vagyunk?

Az ember feje fölött mindig is ott lóg a parancs. A belső parancs. Idősebb, többet tud, ő ítél felettem, húzzam meg magam, kövessem.

A tanár megjelenik a folyosón és a csoport elhallgat. Egyetlen mozdulatával, akár a kutyát pórázon, ránt maga után a terembe. S mi hűségesen követjük. Egyszerű ez. Világos. Akár nővér az orvost, beosztott a főnököt, vizsgázó a tanárt.

Mert oda mennek a hallgatók májusban, vizsgaidőszakban... mint a birkák. A vesztőhelyre.

Testem börtönében 6. fejezet

Húsvétra végre elkészült a 6. fejezet. Kellemes ünnepeket kívánok mindenkinek így húsvét táján, és jó olvasgatást. Kíváncsi lennék, ki mire gondol a mostani fejezettel kapcsolatban. Véleményezzetek, írogassatok.

6. Fejezet

Aludni akartam és még ezt az örömöt is elvették tőlem. Nem tudtam álmodni. Nem tudtam aludni. Nem menekülhettem egy olyan világba sem, ahol Ő nem volt ott. Nem tudtam elfelejteni azt az egy mondatot.

- „Maga nem megy el a temetésre?”

Végiggondoltam mindent. Először azt mondogattam magamnak, hogy biztos nem ő, és az orvos csak összekeveri, félre beszél. Valaki más temetéséről lehet szó, amit esetleg anyám megemlített az orvosnak. És annyira akartam bízni ebben. Vágytam a csalfa reményre, még ha valahol, bent, legbelül a belső homályomban már tudtam.

Elvégre, miért menne anyám egy idegen temetésére? És miért említette volna meg neki az orvos, ha nem azért, mert hozzátartozónak nézte? Ha én nem tudok elmenni… menjen el ő.

De tudtam, hogy anyám soha nem menne. Örült, hogy megszabadult Jacktől, az általa „megrontómnak” tartott negyediktől, aki betolakodott tökéletesnek tűnő családi idillünkbe. Azt is tudtam,hogy nem fog itt hagyni. Nem menne el mellőlem, úgy, hogy nem felügyel rám senki.

Legszívesebben megütöttem volna anyámat, amiért nem megy el a temetésére. Mérges voltam rá… a kocsira. Arra az átkozott fára. A lábamra. Az orvosra, aki elmondta és megkérdezte anyámat. A csövekre, melyek monotonon pöfékelték magukból a sípoló hangokat éjjel és nappal, hogy elnyomják a gondolataimat. A kegyetlen orvos érintésére, amitől még most is a hideg rázott, és remegtem legbelül. De nem tehettem semmit. Ott feküdtem, a sípolást hallgattam.

Így hát csak lebegtem… Belül ordítottam. Megint. Könnyeim, akár egy túlfeszített gát, gyűltek szemeimben, de nem éreztem végigfolyni őket arcomon. Belül sírtam. A lelkem valahol megmaradt darabja sírt Utána. Vártam. Vártam, hogy valami történjen. Hogy meghalljak. Hogy felébredjek. Hogy ne létezzem. Meg akartam halni… Olyan könnyű lett volna. Egyszerű. De nélküle, eddig is nehéz volt, most pedig már reményem sincs. Hosszú sípolást vártam. Hogy vége legyen. De nem lett.

- „Mi lenne, ha kertes házba költöznénk? „ – kérdezte egy délután, mikor a boltból sétáltunk haza. A kezünk tele volt szatyrokkal, Ő csak hirtelen rám nézett, és elvigyorogta magát. Nagyon váratlan volt a kijelentése. Meglepett. Nem terveztünk, vagy beszéltünk hasonlóról ez előtt, az hogy közös albérletünk volt, szinte természetesnek tűnt. De egy kertes ház… már egyet jelentett a családtervezéssel.

- „Ezt most komolyan mondod? „ – Nem hittem a fülemnek, de ragyogó tekintete teljesen bebizonyította szavai komolyságát.

- „Nézd azt a párt előttünk. Én is akarok egy olyan kis lurkót. Nem is. Legalább hármat. Persze csak a suli után. És akkor mindenképpen vennünk kell egy nagy házat, hatalmas kerttel, ahol játszótér lesz, giccses fapadok, és virágágyás neked. Kell emelet, és játszószoba a gyerekeknek…”

De a mondatot nem bírta befejezni, mert a szatyraimat eldobva a karjába ugrottam.

- „Olyan bolond vagy. De úgy szeretlek érte. „

Az emlékek csak jöttek, és én hagytam magam elveszni a közös múltunkban. Olyan jól esett. Megint látni. Vele lenni, még ha csak gondolatban is. Emlékezni arra, amire nem lesz reményem, ha felébredek valaha.

Nem tudom mennyi idő telt el. Órák, napok, hetek, hónapok. Teljesen mindegy volt. Az idő nem számított, mert nekem sem számított semmi. Hallottam anyám mézes mázos hangját. Apám döcögő lépéseit. Liz csacsogó, szüntelen felolvasását, és beszámolóját a délelőtti eseményekről, és egy kellemetlen alakról, aki letaposta az új kopogós cipőjét. Nem érdekelt. Míg meg nem hallottam az orvos irritáló hangját. Ne, Istenem, csak ezt ne!

- Jó napot Mrs. Kaplag. Hogy vannak ma? – mégis más volt a hangja. Kedvesebb. Emberibb. Akárcsak, amikor a durva vásznat selyem takaróra cserélik. De megijedtem. Nem akartam, hogy hozzám érjen. Éreztem, hogy megsüllyed az ágy a mellém ülő test súlya alatt.

- Remélem, jobban vagyunk ma. Az arcán már alig látszanak a horzsolások. Egy ilyen gyönyörű virágnak hamar rendbe kell jönnie az ünnepekre. – hangjából eltűnt a gúny, az álcázott mézesmázosság. Egyszerűen csak kedves volt. És együtt érző? Olyan ismerős volt. Kezével olyan óvatosan ért hozzám, mint egy tollpihe suhintása. Keze meleg volt, az érintése bensőséges és óvatos. Mintha gyökeresen kicserélték volna ezt az embert. Teljesen más volt most, szinte a teljes ellentéte annak az embernek, akitől az első találkozástól fogva a hideg rázott.

Eddig még csak egy valaki ért hozzám így. De ő már nem fog megérinteni soha. A Doktor óvatosan bekötözte a kezem, és úgy simított végig arcomon, hogy ujjai épp csak a levegő mozgását sugallták. Ez nem lehet. A hangja. A mozdulatai. Felismerné, ha itt lenne. A lelke legbelül tudta, vagy csak iszonyatosan kegyetlen tréfát játszott vele. Jack vonásai, viselkedése.

- Gyógyuljon meg hamar, szép hölgy. Sokan várnak még magára ebben a világban. – És Bree belső könnyeivel küszködve hallgatta az orvos kifelé vezető lépteit.