Jó olvasát!!! Véleményeket még mindig várok, kommentben vagy chatbe is!!!!
3. fejezet
Kezdtem megbékélni a gondolattal, hogy elment az eszem. Míg mások képzelt alakokat találnak ki maguknak, nem létező alakokkal beszélgetnek, addig én itt fekszem, mozdulatlanul, bezárva saját gondolataimmal és ráadásul még Jack hangját is hallom a fejemben. Mi ez, ha nem az őrület kezdete?
Lehet, hogy csak képzelem az egészet. Azóta nem halottam imádott, búgó hangját, és eszembe jutott… talán ez az egész meg sem történt, csak már annyira szeretném hallani a hangját, hogy meghallottam a fejemben. Olyan jó lenne, ha csak el kéne képzelnem, és már fel is kelhetnék ebből az ágyból. Kipattana a szemem, és elfelejteném ezt az egészet.
Révedezésemből egy hideg kéz érintése ragadott ki. Megemelte a karom és elkezdte igazgatni a kezemen a kötést. Ezzel elkezdődött a reggeli rutin, aminek első pontja volt a kötéscsere és testem átvizsgálása pontról-pontra. Az ápolónak puha, finom keze volt és feltételeztem, hogy nő, habár erről nem bizonyosodhattam meg teljesen, mert csak egy papucs lépteit halottam, ami férfihez és nőhöz, is tartozhat.
- Jó reggelt! – köszönt anyám fáradtan. - Köszönöm, hogy gondját viseli a lányomnak - tört ki belőle hirtelen.
Hangja sírásról árulkodott. Sajnáltam, hogy nem beszéltem vele a baleset előtt. Két hete nem is jártam már a régi, családi házunk közelében, mert nagyon összevesztünk, hogy nem akarnak Jackkel találkozni. Bűntudatom volt, és reméltem, nem azok voltak az utolsó szavaim az anyámhoz, amit azon az esős délutánon a fejéhez vágtam.
- Nincs mit, ez a dolgom, ezért fizetnek – a férfi hangjában mosoly bujkált. Volt benne valami ismeretlen, megmagyarázhatatlan. Hangja érzéki, mégis mélyen dörgő, erőteljes. Borzongást éreztem mélyen belül, de nem azt, ami a szerelmed látványa miatt jár át, hanem amit akkor érzel, ha valami ismeretlentől félsz. Meglepődtem, hogy nem nő az ápolónőm, és nem tudtam, miért éreztem ilyen ellenségesnek, mikor még egyáltalán nem is láttam, nem beszéltem vele. Csak ápolt engem, és a kötéseimet cserélte, de valahogy akkor is ellenszenves volt. Egyetlen érintés elég volt ennek megállapításához. Belül, kivert a hideg víz, az ösztöneim szinte
- Menjen, vegyen csak egy kávét, vagy üdítőt, magára fér. Ez eltart még egy darabig, de nem kell sietnie, itt leszek, és vigyázok a lányukra – hangja, most behízelgő, kedveskedő. Kis hatásszünet, majd magas sarkú cipő kopogása a padlón erőteljes, nehézkes lépések kíséretében, és anyám kiment apámmal a szobából.
Nem értettem ezt a gesztust. Miért ilyen kedves anyámmal, és honnan tudta, hogy a lánya vagyok. Nem hallottam, hogy, megkérdezte volna az orvost, hogy hívnak, esetleg benn lehetett tegnap, de akkor is nagyon furcsálltam ezt a fajta személyeskedést.
Csak a Grace klinikában láttam már olyat, hogy magukon kívül néha az ápolók foglalkoznak a betegek családtagjaival, de ott van idő erre, és ez a sorozat lényege. A kapcsolatokról szól és egy stilizált életről. A mindennapokban ez sajnos nem így van. Az azonnali vizsgálat helyett órákat vársz egy kényelmetlen székben, nem rohangálnak körülötted, mint egy méhraj, hogy minden bajodra gyógyírt találjanak. Mogorvák és általában nem küldik a beteg édesanyját kávézni. Olyan furcsa és szokatlan volt mindez. Minden idegsejtemmel a környezetemre koncentráltam.
A kétségek és a félelem ettől az idegen alaktól, felváltva jártak táncot, már amúgy is túlfeszített idegeimen. Iszonyatos volt ez a kiszolgáltatottság. Eddig soha nem szembesültem azzal, milyen teljes sötétben élve, szemek nélkül, csak a szaglásra, hallásra, tapintásra hagyatkozni. El tudod játszani, hogy bekötött szemmel kipróbálod, milyen lehet. De tudod, hogy utána leveszed a kendőt és megint látni fogsz. Ez a tudat megnyugtat és el tudod viselni a sötétséget, mert tudod, hogy biztos vége lesz. De mi van akkor, ha nem tudod levenni a kendőd?
Én sem tudtam, mikor nyithatom fel a szemem újra, észre veszik-e valaha, hogy itt vagyok? Ez ijesztő volt és most bármit megadtam volna érte, hogy legalább egy kósza pillantást vessek az ápolóm arcára. Annyival könnyebb lenne, ha láthatnám az érzelmeit az arcán, vagy a szemében. Nemhiába, a szem a lélek tükre.
Felemelte bal kezem és vigyázva a benne levő tűre, óvatosan egyik kezével csuklómat fogta, míg másikkal elkezdte letekerni a gézt. Fájt, ahogy a kezem mozgatta, de nem volt már olyan elviselhetetlen, mint egy nappal ezelőtt. Még a gondolatától is rosszul voltam, mennyi cső tekereghet most körülöttem, és el se mertem képzelni meddig tart mire a testi sebeim begyógyulnak.
- Remélem, nem fáj. Nem szeretnék fájdalmat okozni annak a csinos kis fejének- hangjában őszinteséget éreztem, de volt valami megmagyarázhatatlan is. Valami pajzán, titkos. Mintha régi barátok lennénk, sok kis apró közös titokkal. Túl közvetlen volt. túl bizalmas.
Kezem után finoman végigtapogatta a bordáimat. Érintése óvatos és elővigyázatos, ahogy a kötést igazította és cserélte. Hirtelen sima kezét éreztem a nyakamon. Állam alól indult lassan, óvatosan lefelé. Érintése, mint tollpihék, a hideg végigfutott a hátamon. Mit akar tőlem ez az ember?
Jöjjön be valaki! Most! Azonnal! Bárcsak visszaérnének már anyáék. Előttük nem merne ilyen intimen megérinteni. De nem hagyta abba. Csak simogatott a nyakam, egyáltalán nem barátian.
Mély sóhaj tort fel a torkából – Gyönyörű. - miközben engem az undor és a kétségbeesés kerülgetett.
Hogy lehet az ember ennyire magatehetetlen? Kiabálni akartam, és a fejemben kiabáltam is. Vedd le a kezed rólam te gazember!!
Nagy csattanás és a kéz eltűnt a nyakamról. Bár nem láttam mi történt, a zaj olyan volt, mintha valakit arcon csaptak volna.
- Ez meg mi a fene volt? – a tolakodó idegen, felállt az ágyam széléről ahol eddig ült. Éreztem, hogy eltűnik a súlya mellőlem, mely eddig lehúzta az ágy oldalát.
- Soha többet ne érj hozzá Bree-hez!!! - Jack hangja. Itt vagy? Ő köszönöm Jack, Tudtam, rád számíthatok.
Megint súly nehezedett az ágyra és már örültem is, hogy Jack máris odaült mellém. A boldogság kezdett melengetni, hullámokban tört rám a megnyugvás.
- Valami megzavart, de ne félj, én nem megyek sehová kis szépség, és azt hiszem egy darabig te sem. Így időnk, mint a tenger. – a fél perccel ezelőtti boldogság elmúlt egy pillanat alatt, mintha orkán fújta volna el. Helyét átvette a riadalom. Jack hangját csak a fejemben halottam, és az ismeretlen ápoló ült vissza az ágyamra. Belül megint ordítottam…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése