Szánom-bánom itt is, hogy már majd egy hónapja nem frissítettem, de inkább a főblogon dolgozgattam, ide csak az ihletet gyűjtögettem. Viszont most itt az új fejezet, kicsit hosszabb lett és megint megjelenik egy új karakter. Kíváncsi vagyok a ti véleményetekre? Szerintetek, hogy néz ki, ti hogyan képzelitek? Megjegyzésbe várok képeket, vagy neveket!!!!Oldalra pedig fogok kitenni egy kérdőívet, azt is töltögethetitek.
Akkor jó olvasást, és kíváncsian várom véleményeiteket a történetről a karakterekről.-)
4. fejezet
Miért nem jön már be valaki? Nem létezik, hogy ennyi ideig tartson megvenni egy kávét. Soha nem volt még ennyire szükségem egy családtagom, vagy ismerősöm jelenlétére, mint most. Ilyenkor bezzeg nincsenek itt a szüleim, mikor szükségem lenne rájuk.
Úristen! Hányszor merengtem végig azon, bulvár újságok híreit olvasva, melyben fiatal lányok molesztálásáról taglaltak cikkeket, vajon én mit tennék egy ilyen helyzetben? Lejátszottam vagy millió forgatókönyvet minden eshetőségre, mit tennék, ha veszélybe kerülnék. A végső tervem valahogy így nézhetett ki:
Első pont. Nyugodt maradnék és megőrizném a hidegvérem. Második pont. Ha tudom, hogy van valaki a közelben, sikítanék, reménykedve, hátha meghallja valaki. Ha ez nincs benne a lehetőségben, kicselezem, keresek egy nehéz tárgyat, amivel leüthetem, tőrbe csalom, majd elvonom a figyelmét és fejbe kólintom. Momentán a két pontból egyik sem volt megvalósítható. Olyan könnyű mindezt elképzelni elméletben. Ülni egy újság előtt és gondolkodni róla, teljesen más, mint a gyakorlatban.
Ezzel szemben a mostani lelkiállapotomat egyáltalán nem nevezném nyugodtnak. Szívem vad ritmusának lüktetését a fülemben halottam. Még mindig nem értettem, ezt más miért nem hallja, de a gépek nem jeleztek semmit. A férfi az ágy mellett kezét a nyakamra helyezte, majd kínzóan lassan elkezdett az arcom felé haladni. Ordítani akartam. A mozdulatlanság, mint egy erős lánc, ami szorosan tekeredik körém, fojtogatta szabadulni vágyó lelkem.
- Hogy lehet valaki ennyire sérült lelkileg, hogy egy ’elvileg’ tudatlan, magatehetetlen ember állapotát használja ki? Mert erre nem tudtam jobb szót használni, mint hogy ez a férfi lelki sérült, bár az elmezavarodott sem kizárt.
Keze egyre feljebb ért, arcomat simogatta, de érintése, mintha égette volna bőröm. Annyira idegen volt, annyira intim. Úgy éreztem, mintha ezzel Jacket csalnám meg, bár legbelül tudtam ehhez semmi köze ennek, mégis bűntudatom támadt.
- Olyan szép vagy! Mint egy alvó hercegnő. Ez báj és arcpír… akár egy porcelánbabáé. Olyan kár érted…- nem értettem mit akar ezzel. Meg fogok halni? Vagy ő akar velem végezni? Nem volt egyértelmű. Keze a hajamhoz vándorolt, és kisimított egy tincset az arcomból. Majd a hajamat simogatta újra és újra. Mintha rutinból csinálná, csak reflexszerűen. És többet nem beszélt. Nem tudtam ez jót jelent, vagy rosszat.
Majd megéreztem leheletét az arcomon…Neee. Csak ezt ne. Nem bírnám ki. Ez ténylegesen felérne Jack megcsalásával. Kapálózni akartam, kiabálni, sikítani, bármit tenni, hogy ezt elkerüljem, de testem egy tapodtat sem mozdult.
-Jack, kérlek, ne hagyd ezt- könyörögtem magamban, hátha most is meghallgat.
Ekkor ágyúszónak is beillő kopogás verte fel a csendet. A folyosón egy magassarkús lábbelis valaki közeledett hangosan a kórtelem felé. Égető kezét elkapta a hajamról, de arca ott maradt fülem mellett, úgy suttogta.
- Viszlát holnap, kincsem. Már alig várom – hirtelen az ágyamra nehezedő súly eltűnt, és a távolodó papucsok zaja kezdett elhalni.
A lépések egy pillanatra elhaltak, feltételezem a két személy az ajtóban találkozott, de nem álltak sokáig megint felhangzott a kopogás és a távolodó léptek zaja, majd egy perccel később megéreztem Liz kezét a karomon. Jellegzetes kopogásából bárhol, bármikor felismertem volna, még ha nem látom, akkor is. Ő volt az, aki szakadó esőben és saras utcában egyaránt képes volt általam Holdjárónak nevezett magas sarkúban feszíteni bárhol. Ha mosodába ment, ha a közértbe, soha nem járt csak egyszerű kis papucsban.
Épp egy héttel a balesetem előtt kísértem el vásárolni az azon a héten szerzett fizetési jutalmából. Habár ő is tanult az egyetemen, de őt egyáltalán senki nem támogatta már nagyon régóta, így kénytelen volt dolgozni, hogy finanszírozni tudja az albérletét és a számlákat. A szülei még nagyon kicsi korában haltak meg egy autóbalesetben, amikor az országúton egy cipőket szállító kamion beleütközött az ő kis Fordjukba. A sors fintora, hogy Liz barátnőm a magas sarkú cipőkhöz vonzódik a legjobban…
Elizabeth Reaser, (általam használt nevén csak Liz) olyan volt, mintha a testvérem lenne. Mivel nekem nincs testvérem, így bármilyen bajom vagy problémám volt hozzá szaladtam. Óvodás korunk óta ismertük egymást, és a lakás, amiben barátságos nevelőszüleivel élt, csak egy utcára volt a miénktől. Anyámmal soha nem tudtam igazán beszélget, Liz volt az én igazi lelki társam. Hozzá rohantam elsőnek mikor elsőször megcsókoltak este a kapuban, mikor nő lettem, vele buliztuk át az éjszakákat még a gimi alatt, és józanodtunk másnap paradicsomlével, aztán együtt jelentkeztünk egyetemre, és neki mutattam be először Jacket. Jellemző rá, sosem felejtem el az első mondatát, amit azon az éjszakán mondott mikor Jack hazament a vacsiról.
- Hát előről sem rossz, na de a hátsója…az egy tíz pontos. Jól kifogtad ezt az adoniszt!
Egy pár cipőmet adnám, ha én is találnék magamnak egy ilyet.
- Csak egy egész párat?! Én az egész szekrényemet- nevettem vele én is azon az estén.
- Köszönöm, Jack, hogy őt küldted. Ez csak a te műved lehet- adtam hálát magamban, hogy Liz idejében érkezett, és szerencsére semmi komoly nem történt.
Bár érintése, most kicsit lenyugtatott a szorítás a gyomrom tájáról nem akart elmúlni. „Viszlát holnap, kincsem.” – szavai úgy visszhangoztak fülemben, akár egyfajta hipnotikus méreg, amely lassan öl. Holnap reggel megint ő jön be hozzám, és csak remélni merem, hogy nem leszek egyedül a szobában, és nem küldi el sehová egyik családtagomat sem.
Ezt most el akartam felejteni. Legalább addig nem akarok rá gondolni, amíg nem muszáj. Liz szerencsére, már vidám, csilingelő hangján nekem csacsogott, attól függetlenül, hogy hallom –e vagy sem. Tudtam, hogy a hadarással csak az idegességét és félelmeit próbálja palástolni, ami valószínűleg miattam gyötörte.
- Óh, szívem, úgy örülök, hogy egyben látlak. Rettenetesen aggódtam. Tudod, apukád hívott fel és elmesélte mi történt. Úgy sajnálom… Bárcsak előbb tudtam volna jönni, de tegnap lemerült a mobilom és ma csak a reggeli vizsgám után jöhettem be. Képzeld, a szép fekete, fehér 8 centis új csodám van rajtam, amit veled vettem múlt héten. Ahogy reggel felvettem, rossz előérzetem támadt és tudtam, hogy valami baj történt veled. Ó, nem is tudom, hallasz- e egyáltalán, de akkor is el kell mondanom. Mesélek majd mindenről, hogy nem maradj le addig sem, míg nem térsz magadhoz… – és csak mondta és mondta, mintha nem is egy kómában fekvőhöz beszélne, hanem csak kint ülnénk az egyik kis sétáló utca kinti teraszán és hétköznapi dolgokról beszélgetnénk. Ezt szerettem Lizben. Mindig tartotta mindkettőnkben akármi történt. Most, azonban új félelem költözött a szívembe. Megakadt a fülem az első mondatain és nem tudtam mire érti, ’Úgy sajnálom…’, egy hatalmas sóhajjal a mondat végén. Ő sem említette Jack nevét egy szóval sem. És kezdtem megijedni… reméltem a sajnálata csak az én állapotomra vonatkozik, és nem arra hogy történt valami Jackkel… nem akartam befejezni a mondatot, mert még a gondolat is fájdalmas lett volna, hogy esetleg már… Az érzések kavarogtak bennem, megint, mintha szétfeszítenének belülről. Szúrt és fájt a gyomrom tájékán, mikor valami belülről kezdd el emészteni. Fájdalmaim közepette halványan érzékeltem az új hangot, anyám visszatért és Lizzel beszélgetett. Akkor ezek szerint apa ment haza pihenni. Azt hiszem rá is ráfért már. Liz az állapotom felől érdeklődött.
- Jó napot Mrs Kaplag. Bree hogy van? Változott azóta valamit az állapota? – Liz hangja még mindig aggódó, halottam hogy körmével az ágy fémrácsán dobol.
- A bal lába és két bordája törött, meg persze tele van horzsolásokkal, de ezek rendbe jönnek. Viszont a kóma… azt nem tudják. Évekig is eltarthat… lehet, hogy ma felébred, de az is lehet, hogy soha. Ez is a miatt a …
- Sssss, kérem, ne előtte, lehet, hogy hall minket és ő nem szeretné, hogy akár szavakkal is bántsuk Jacket – intette csendre anyámat Liz, amiért megint csak hálát adtam neki, hogy itt van. Drága Liz! Köszönöm! Nem akartam hallani, hogyan beszél róla az anyám, főleg akkor ha előfordulhat, hogy ő nem él. Az igazság kezdett utat törni agyamban, bármennyire is küzdöttem ellene, és éreztem, hogy valami szúrja, szinte marja a szemem.
Egy nedves kis csepp indult el lefelé a szemem sarkából és éreztem, hogy legördül az arcomon.
- Bree, te sírsz, hogyan…?- Liz hangja felszabadított. Igen sírtam…mindenért ami akkor bennem volt, és azért is, ami ezután lesz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése