Testem Börtönében 5. fejezet. - Végre

Sűrű bocsánatkérések mellett, végre megérkezett az újabb szösszenet. Nagyon sajnálom, már vagy ezer éve nem nem írtam, de zsúfolt volt a nyár, és nem igazán tudtam, hogyan is kéne tovább vinni. Ihlet nélkül, pedig nagyon nehéz írogatni, így megvártam, hogy megjöjjön.-d Elnézést. Most kicsit rövidebbek lesznek a fejezetek, de próbálom eseménydúsabbra írni őket.

De nagyon kíváncsi lennék a véleményekre!!!!!!Mert bár látom, hogy olvassátok egy páran, de fogalmam sincs mit gondoltok, tetszik, milyen ötleteitek vannak.

Szóval, jó olvasást.

5. fejezet

Azt hiszem elaludtam. Liz mellettem töltötte az egész éjszakát. Megint úgy éreztem magam, mint gyermekkoromban, mikor Liz nálunk aludt és együtt kucorogtunk a sötétben a takaró alatt. Akkoriban ez is az olyan tiltott dolgok közé tartozott, amikért anyám majd a haját tépte, és én szerettem a tiltott dolgokat. Délután találtunk egy régi ifjúsági regényt, aminek tetszett a hátulján levő ajánlat, és elhatároztuk, hogy este majd beleolvasunk zseblámpa mellett, mikor a szüleim már alszanak. Úgy éreztük, mint a régi regények szereplői, akik valami nagyon rejtélyeset, kalandosat csinálnak, és a szülőket kicselezve, tilosban járnak, mint a főhős.

A helyzet most sem változott sokat, Liz megint csak nekem olvasott, bár ez már nem volt tiltott, az érzés megmaradt. Hallottam, hogy anyám már elaludt a kanapén, és szuszog, biztosítva arról, hogy csak ketten figyelünk a kalandregényre. Liz egy széket húzott ágyam mellé, és halkan, dallamosan olvasott. Miután az orvos megint azt mondta, hogy a könny a szememben csak egy feltétlen reflex volt, nem foglalkoztak vele különösebben, és amúgy is aprócska reményem, kezdett elhalványodni. Kezdtem beletörődni, talán soha nem tűnik fel senkinek, hogy ébren vagyok.

Viszont Liz úgy gondolta, hogy mindennek oka van, és szerencsére bent akart maradni mellettem éjszaka is, hátha mégis történik valami.

A könyv, ami a táskájában volt, bár nem volt olyan érdekfeszítő, mint akkor gyerekkorunkban, most tökéletesen megfelelt. Bárminek, ami el tudta terelni a figyelmem, nagyon hálás voltam. Liz jelenléte pedig megnyugvást, és egy kis örömöt is hozott belső magányomba.

Ugyanakkor, bármennyire is küzdöttem ellene, nem hagyott nyugodni a gondolat, ott motoszkált elmém legsötétebb részében… Mi lehet Jackkel? Az elejtett mondatok, a ki nem mondott tények… ezt nem lehet ép ésszel kibírni. És lehet, hogy nem is fogom. Túl sok idő telt el, a baleset óta. Csak egyetlen magyarázat lehetett arra, hogy miért nem jött, de nem akartam magamnak beismerni. Ha ezt teszem, olyan lenne, mintha tényleg megtörtént volna. És az igazság kimondása néha jobban fáj, mint egy kegyes hazugság. Félek beismerni még magamnak is. Mert túl nagy lenne a fájdalom.

Megpróbáltam csak Liz hangjára figyelni. Olyan volt, mintha méhecskék zümmögnének a fejemben. Szavai csöndesek, mormolás szerűek, ahogy a szavakat kevés hangsúlyozással, mégis ritmusosan pörgette egymás után. Nem tudom, mikor alhattam el, de arra ébredtem, hogy valaki megérinti a karomat.

A remegés végigfutott bensőmben, és megrémültem, hogy esetleg a tegnapi bizarr ápoló tért vissza.

- Remélem ő jobban aludt az éjszaka, mert én nem sokat aludtam, és ma be kell mennem a papírügyeket intézni. Még szerencse, hogy nem a kinézetem alapján fognak elbírálni. – Liz fáradt hangja arról tanúskodott, hogy tovább fenn maradt, mint én, és ez megmelengette riadt lelkemet. Bár tudta, hogy nehéz napja lesz, mégis itt maradt, várva, hátha felébredek. Bárcsak irányíthattam volna… annyira akartam. Miért van ez így?

- Menj csak Kisdrágám, én itt maradok vele, míg az édesapja meg nem érkezik. – Ezek szerint már anyám is felébredt, és most kivételesen nagyon örültem, hogy a közelemben lesz.

- Fájó szívvel, de most már muszáj elindulnom, mert nem fogok odaérni ebben a reggeli csúcsforgalomban. Egy óvatos puszit éreztem homlokomon, és hallgattam, ahogy cipőjének kopogása egyre távolodik tőlem. Egy tompa puffanás, és csönd.

- Óh, elnézést, én voltam a figyelmetlen, gyorsan jöttem – mentegetőzött barátnőm.

- Kérem, nekem kellett volna jobban figyelnem, nem történt semmi – úgy éreztem, kiver a hideg veríték. A tegnapi Férfi hangja késként hatolt mellkasomba. Már előre megijedtem, de most szerencsére itt volt az anyám is. Ez az. Ebbe a gondolatba kell kapaszkodnom. Motozás, és Liz már ment is.

- Én megyek is. További szép napot! – hangja kissé ideges, de udvarias stílusban köszönt el tőle. Kopogása elhalt, maradék jókedvem morzsáival.

- Jó reggelt, Mrs. Kaplag. Hogy vagyunk ma? – bájolgott, szavai, mint a méreg. Úgy kérdezgette anyámat, mintha, Ő lenne a beteg. – Csak a kötéseit ellenőrzöm, reméljük, nincs a betegünknek semmi baja.

Már lelkiekben felkészültem a sokkra, arra, amit az érintése vált ki belőlem, de meglepődtem. Reméltem, hogy anyám jelenlétében nem tesz semmi illetlent. Ahogy kezeimet óvatosan mozgatta, nem éreztem a várt reakciókat. Sőt. Nem is irritált. Meglepődtem, mert egyáltalán nem váltott ki belőlem semmit. Mintha egy másik ember lenne.

Végigtapogatott, de csak úgy, ahogy egy rendes ápoló teszi azt a beteggel. Közben pedig anyámmal csevegett, próbálta megnyugtatni. A hangja behízelgő és nyájas, de az érintése mégis olyan más.

- Készen vagyunk, úgy látom, minden rendben van. Nagyon helyes. Az életjelei stabilak, bár néha van egy kis eltérés a görbéjén.

- És ez akkor mit jelent? Jó vagy rossz. – kérdezte anyám aggódva.

- Semmi rosszat, de jót sem. Stabil, de az állapota nem változik. – letette a kezem, úgy tűnt befejezte a vizsgálódást. Kifelé menet még visszaszólt anyámnak.

- Maga nem megy el a temetésre? – szemeim előtt lepergett az életem. Nem akartam elhinni, amit hallok, mert onnan már nem lenne visszaút. De már így sincs. Senki más nem kapcsolódhatott hozzánk, csak Jack. Úgy éreztem, a szívem tövestől tépték ki, összetört, és már soha nem lesz egész.