Testem börtönében 6. fejezet

Húsvétra végre elkészült a 6. fejezet. Kellemes ünnepeket kívánok mindenkinek így húsvét táján, és jó olvasgatást. Kíváncsi lennék, ki mire gondol a mostani fejezettel kapcsolatban. Véleményezzetek, írogassatok.

6. Fejezet

Aludni akartam és még ezt az örömöt is elvették tőlem. Nem tudtam álmodni. Nem tudtam aludni. Nem menekülhettem egy olyan világba sem, ahol Ő nem volt ott. Nem tudtam elfelejteni azt az egy mondatot.

- „Maga nem megy el a temetésre?”

Végiggondoltam mindent. Először azt mondogattam magamnak, hogy biztos nem ő, és az orvos csak összekeveri, félre beszél. Valaki más temetéséről lehet szó, amit esetleg anyám megemlített az orvosnak. És annyira akartam bízni ebben. Vágytam a csalfa reményre, még ha valahol, bent, legbelül a belső homályomban már tudtam.

Elvégre, miért menne anyám egy idegen temetésére? És miért említette volna meg neki az orvos, ha nem azért, mert hozzátartozónak nézte? Ha én nem tudok elmenni… menjen el ő.

De tudtam, hogy anyám soha nem menne. Örült, hogy megszabadult Jacktől, az általa „megrontómnak” tartott negyediktől, aki betolakodott tökéletesnek tűnő családi idillünkbe. Azt is tudtam,hogy nem fog itt hagyni. Nem menne el mellőlem, úgy, hogy nem felügyel rám senki.

Legszívesebben megütöttem volna anyámat, amiért nem megy el a temetésére. Mérges voltam rá… a kocsira. Arra az átkozott fára. A lábamra. Az orvosra, aki elmondta és megkérdezte anyámat. A csövekre, melyek monotonon pöfékelték magukból a sípoló hangokat éjjel és nappal, hogy elnyomják a gondolataimat. A kegyetlen orvos érintésére, amitől még most is a hideg rázott, és remegtem legbelül. De nem tehettem semmit. Ott feküdtem, a sípolást hallgattam.

Így hát csak lebegtem… Belül ordítottam. Megint. Könnyeim, akár egy túlfeszített gát, gyűltek szemeimben, de nem éreztem végigfolyni őket arcomon. Belül sírtam. A lelkem valahol megmaradt darabja sírt Utána. Vártam. Vártam, hogy valami történjen. Hogy meghalljak. Hogy felébredjek. Hogy ne létezzem. Meg akartam halni… Olyan könnyű lett volna. Egyszerű. De nélküle, eddig is nehéz volt, most pedig már reményem sincs. Hosszú sípolást vártam. Hogy vége legyen. De nem lett.

- „Mi lenne, ha kertes házba költöznénk? „ – kérdezte egy délután, mikor a boltból sétáltunk haza. A kezünk tele volt szatyrokkal, Ő csak hirtelen rám nézett, és elvigyorogta magát. Nagyon váratlan volt a kijelentése. Meglepett. Nem terveztünk, vagy beszéltünk hasonlóról ez előtt, az hogy közös albérletünk volt, szinte természetesnek tűnt. De egy kertes ház… már egyet jelentett a családtervezéssel.

- „Ezt most komolyan mondod? „ – Nem hittem a fülemnek, de ragyogó tekintete teljesen bebizonyította szavai komolyságát.

- „Nézd azt a párt előttünk. Én is akarok egy olyan kis lurkót. Nem is. Legalább hármat. Persze csak a suli után. És akkor mindenképpen vennünk kell egy nagy házat, hatalmas kerttel, ahol játszótér lesz, giccses fapadok, és virágágyás neked. Kell emelet, és játszószoba a gyerekeknek…”

De a mondatot nem bírta befejezni, mert a szatyraimat eldobva a karjába ugrottam.

- „Olyan bolond vagy. De úgy szeretlek érte. „

Az emlékek csak jöttek, és én hagytam magam elveszni a közös múltunkban. Olyan jól esett. Megint látni. Vele lenni, még ha csak gondolatban is. Emlékezni arra, amire nem lesz reményem, ha felébredek valaha.

Nem tudom mennyi idő telt el. Órák, napok, hetek, hónapok. Teljesen mindegy volt. Az idő nem számított, mert nekem sem számított semmi. Hallottam anyám mézes mázos hangját. Apám döcögő lépéseit. Liz csacsogó, szüntelen felolvasását, és beszámolóját a délelőtti eseményekről, és egy kellemetlen alakról, aki letaposta az új kopogós cipőjét. Nem érdekelt. Míg meg nem hallottam az orvos irritáló hangját. Ne, Istenem, csak ezt ne!

- Jó napot Mrs. Kaplag. Hogy vannak ma? – mégis más volt a hangja. Kedvesebb. Emberibb. Akárcsak, amikor a durva vásznat selyem takaróra cserélik. De megijedtem. Nem akartam, hogy hozzám érjen. Éreztem, hogy megsüllyed az ágy a mellém ülő test súlya alatt.

- Remélem, jobban vagyunk ma. Az arcán már alig látszanak a horzsolások. Egy ilyen gyönyörű virágnak hamar rendbe kell jönnie az ünnepekre. – hangjából eltűnt a gúny, az álcázott mézesmázosság. Egyszerűen csak kedves volt. És együtt érző? Olyan ismerős volt. Kezével olyan óvatosan ért hozzám, mint egy tollpihe suhintása. Keze meleg volt, az érintése bensőséges és óvatos. Mintha gyökeresen kicserélték volna ezt az embert. Teljesen más volt most, szinte a teljes ellentéte annak az embernek, akitől az első találkozástól fogva a hideg rázott.

Eddig még csak egy valaki ért hozzám így. De ő már nem fog megérinteni soha. A Doktor óvatosan bekötözte a kezem, és úgy simított végig arcomon, hogy ujjai épp csak a levegő mozgását sugallták. Ez nem lehet. A hangja. A mozdulatai. Felismerné, ha itt lenne. A lelke legbelül tudta, vagy csak iszonyatosan kegyetlen tréfát játszott vele. Jack vonásai, viselkedése.

- Gyógyuljon meg hamar, szép hölgy. Sokan várnak még magára ebben a világban. – És Bree belső könnyeivel küszködve hallgatta az orvos kifelé vezető lépteit.

Egyperces : A vágy hívó szava

Caroline a holnapra gondolt.

Most itt érezte maga körül, ahogy melegíti, körülfogja és csendesen szuszog.
Arcát mellkasa hullámzó bőréhez nyomta.
Bizsergés, vágy, kapkodó lélegzet a kifulladásig...
Ezek voltak ők ketten, egy órával ezelőtt.

De, most már egyedül marad a holnap gondolatával.
Lehet bölcs az, akit a vágy szava hív?
Amikor Ő akarja. Havonta, kéthavonta.
Szenvedélyes egy éjszakás kalandok, jobb esetben ugyanazzal.
De, hogy is lehetne erős, ha körbeöleli a vágy szava arra az egy éjszakára?

Egyperces : Felnőtt vagyok?

Kép: Salvador Dalí

Honnan tudom, hogy felnőtt vagyok?

Magassarkút hordok.
Nem toppot, már mellényt veszek.
Sok egészségtelent veszek, eszek.
Az utcán Jó napot-ot mondok.

Érzem körülöttem, csendben. Bennem.
Már tudom sajnos.
Felnőtt vagyok.

Szösszenet

Tavaszt éreztem, ... egy napra.


Honnan tudod, hogy tavasz van?
Mikor meglátod az emberek arcán a kedves mosolyt, amit ok nélkül villantanak rád a szétáradó napfényben...
Mikor egy gitáros és egy afrikai dobos életvidámságról énekel...
Az utca másik végén a hegedűs Fellini filmbe illő lágy dallamot húz...
Mikor kigombolod a kabátod és hagyod, hogy a kellemes szellő kipirosítsa arcodat...
Ezer ágra süt a nap, az utca fényárban fürdik, ami a lelkedbe árad...

Boldog voltam, ... egy napra.

Novella Deszy pályázatára -Búcsú egy angyaltól

Ezt a novellát még egy karácsony előtt kiírt pályázatra készítettem. Különösen a témája ragadott meg, mivel nem volt megadva semmilyen konkrét tárgy, csak egy képet kaptunk, és arról kellett megírnunk, ami eszünkbe jut. Itt látjátok a képet, és hogy nekem mi jutott róla eszembe.

Búcsú egy angyaltól

A háztető sarkán ültem. Őt figyeltem, mint már olyan régóta. Eszembe jutott, mikor utoljára ketten sétáltunk haza a sötétben. Olyan vidám volt. Szép, szoborszerű arcán még alig pelyhedzett borosta. Ifjú volt és szeleburdi, és mindenért lelkesedett, ami az élet pezsgését jelentette. A középiskolai évei derekán, mikor a világ már kinyílik, de még nem kell felnőnie.

Aznap nem tudtam vele menni. Soha nem gondoltam volna, hogy akkor délelőtt látom utoljára élőként azt a somolygó, pimasz arcát. Míg létezem, nem bocsátom meg magamnak, hogy akkor nem voltam mellette. De a sorsom már eldöntötték. Elszólítottak…

- Velem jössz? – kérdezte aznap reggel Jeremia.

- Vásárolni? Nem, öcskös. Én nem érek ma rá ilyen dolgokra. Hívd el az új cicád, vagy anyát.

Kemény voltam vele és goromba. Nem volt alkalmam megmondani neki, hogy mennyire örülök, hogy a világon van. Hogy egyszer bemásztam hozzá a kiságyba, mert a kis játékáért ordított, amit nem ért el. Örültem, mikor tudtam kivel szánkózni, hóembert építeni, és annak is, mikor először tőlem kért segítséget. Még ha ezt soha nem is mutattam ki, vagy mondtam ki hangosan.

Így anyánkkal indult el. Hallottam, amint felhívta telefonon, és anyánk, ha kelletlenül is, de igent mondott. Fáradékony volt, de soha nem tudott nemet mondani az öcsémnek.

Szakadt az eső aznap. Mikor kiszálltak a banknál, nem sejtettek semmit, pedig már minden el volt döntve. Azt a golyót nekem szánták, nem anyánknak. A bankrabló épp kifelé menekült a táskákkal a vállán. Fekete sí maszkja alól nem sokat látott, de feléjük szaladt. Fél kezével a pisztolyt lóbálta, miközben a saras járdán megcsúszott. Minden csak pár pillanat alatt történt. A kocsija ott parkolt a mi kis Fordunk mellett, de ahogy felé közeledett, egyre idegesebbé, izgágává vált, csak esetlenül bukdácsolt, anyám Jeremeia mellé állt, és óvatosan hátráltak a kocsi mellől. Aztán a rabló elcsúszott, a kis fegyver elsült… anyám Jeremia elé ugrott, a golyó a szívét találta el. Nem tudtak már rajta segíteni, Jeremia karjai közt halt meg, miközben öcsém a nevemet kiabálta az esőfüggönyben. Azt kívánta, bárcsak én lennék ott. Aztán azt, jó, hogy nem én vagyok ott. Ő még ekkor nem tudta…

Én a nyári munkába indultam. Éjszakai robotolás egy kínai kifőzdében. Rühelltem, és a közelébe se mentem volna, ha nem kellett volna fizetni a sulit. A műszaki egyetem nem volt segélyszervezet, inkább csak vitte, nem hozta a pénzt, és hogy meg is tudjunk élni, én is dolgoztam. Mindig hárman voltunk, mert apám, az Isten tudja, melyik sikátorban lelte halálát. Nem volt haszna életében sem, így gyorsan elérte a halál.

Oda tartottam. De más volt a végzetem. Nem akartam vele foglalkozni, pedig egy ideje folyamatosan kaptam a figyelmeztetéseket. Álmaimban. Láttam őket, olyan voltak, mint most én is. Fenségesek, halvány bőrűek, fekete szárnyakkal. Előre megmondták. Szólj nekik. Búcsúzz el. Nincs már sok időd. Azt hittem, az álmok a stressz, a sok munka miatt vannak. Mikor leléptem, az utca kihalt volt. Fényesség árasztott el, majd egy hatalmas ütést éreztem az oldalamban. Azt kívántam, gyorsan legyen vége… elvakított valami… és csak a fekete szárnyakat láttam. Másra nem emlékeztem.

Az ujjá születésem után elmondták mi a feladatunk. Segíteni és átkísérni a megtört lelkeket, majd elmondták, mi történt az anyámmal. Alig tértem magamhoz. Ha tudtam volna, sírtam volna, de a szemeim szárazak voltak. Küzdöttem ellenük, csapkodtam és ütöttem magam körül, fellázadtam, de ők csak csendben tűrték. Megvárták, míg lenyugszom, és tovább folytatták okításomat. Ez volt a legrosszabb, mert bármit elviseltem volna, csak ezt a haláli nyugalmat nem. Mára már én is elsajátítottam ezt a képességet. Megértettem rendeltetésünk lényegét. Így is az öcsémmel lehetek.

Jeremia magába roskadt. Nevelőszülőkhöz került arra a két évre, míg nagykorúvá nem vált. Magában engem okolt mindenért, és én tudtam, hogy igaza van. Nekem kellett volna ott lennem. Nekem kellett volna elmennem előbb, tudtam, hogy be fog következni, mégis legbelül küzdöttem ellene. Így, Jerry anyánkat és engem is gyászolhatott. Egyedül maradt, és bár tudta, hogy anyánkat meggyilkolták, engem hibáztatott. Miért nem én voltam ott? Miért nem ugrott ő, anyánk elé?

Magát hibáztatta, miközben küzdött a magánnyal és a gyűlölettel. Azt kívánta, bárcsak életben lehetnék, hogy jól felpofozzon. Én engedtem volna neki.

Most egyedül ballagott haza. Amint elég idős lett, otthagyta a gyámokat, átvette a helyem a kifőzdében, és dolgozott, hogy élhessen. Nem beszélt szinte senkivel, nem járt el szórakozni, és én, bár mellette voltam, nem tudtam változtatni az állapotán. Nem talált rá magyarázatot, miért történt mindez vele. Én pedig nem tudtam megnyugtatni, hogy mindez egyáltalán nem az ő hibája. A halál nem válogat. Én már csak tudom, ebben élek egy ideje. Testőrként vigyáztam minden lépését, és rettegtem, nehogy valamelyikünknek át kelljen segítenie a fénybe. Egy teljes, és egészséges életet szántam neki, családdal és gyerekekkel, nem egy robotoló, vég nélküli, könyörtelen tengődést.

Besétáltam vele, amint kinyitotta az ajtót. Ledobálta a kisasztalra a cuccait, bement a szobába és lefeküdt az ágyra. Minden este ezzel telt. Elővette a kis vázlatfüzetét, és rajzolt. Az egyetlent rajzolta, amit el tudott képzelni. Engem, szárnyasként. Itt volt az ideje, hogy továbblépjen és elengedjen, ez nem mehetett így tovább.

Mellé ültem az ágyra és figyeltem, ahogy a kezei a papíron suhannak. Nagy, széles mozdulatokkal rajzolt, mintha képes lenne a dühét megjeleníteni a rajzon. Arcom megjelenése után a testem többi része jött. Majd a szárnyak. Hatalmas, a lábamig leérő hosszú, fekete tollakkal. Apránként kidolgozta a redőket, majd éjsötétre satírozta. Annyira sajnáltam. A szívem pont olyan fekete volt, mint a szárnyak a rajzon. El kellett engednem. Ha nem leszek annyit a közelében, elfelejt, könnyebb lesz. Neki, és nekem is. Segíthetek, de akkor nem láthatom soha többé. A saját önzőségem tartott gúzsban, de nem hagyhattam szenvedni.

- Tudom, hogy itt vagy, Greg, te mocsok – hangja visszarántott a révedezésből. Honnan tudhatta? Iszonyatosan fájt a kemény hangnem, hogy ennyire megvet. Így viszont könnyebb lesz búcsút vennem.

- Köszönöm, hogy nem hagytál magamra – mély levegőt vett, mintha a sóhajban benne lenne irántam minden ellenkezése, gyűlölete, amit nem akar kimondani.

- Feloldozlak. Megbocsátok – suttogta.

Felkaptam a fejem, és ránéztem. Meredten bámult a papírlapon levő kész alakra. Megállt a toll a papíron. Halk szavai elárasztottak, átjártak belülről, balzsamozták ott az utcán megfagyott lelkemet. Tudtam, el tudom engedni. Mos már, el. A szeméből legördülő könnycseppet a sajátomnak éreztem.

- Isten veled, Jerry – mondtam neki, bár nem hallhatta.

Megfogtam a vállát és békés álomba ringattam. Feje a párnára borulva, akár egy angyalé. A papír ott hevert ölében, mintha valódi alakomat látta volna. Felemeltem, és a zsebembe rejtettem az összehajtogatott papírlapot. Most már nem fog többé látni. Nem fog szenvedni. És én sem.

Testem Börtönében 5. fejezet. - Végre

Sűrű bocsánatkérések mellett, végre megérkezett az újabb szösszenet. Nagyon sajnálom, már vagy ezer éve nem nem írtam, de zsúfolt volt a nyár, és nem igazán tudtam, hogyan is kéne tovább vinni. Ihlet nélkül, pedig nagyon nehéz írogatni, így megvártam, hogy megjöjjön.-d Elnézést. Most kicsit rövidebbek lesznek a fejezetek, de próbálom eseménydúsabbra írni őket.

De nagyon kíváncsi lennék a véleményekre!!!!!!Mert bár látom, hogy olvassátok egy páran, de fogalmam sincs mit gondoltok, tetszik, milyen ötleteitek vannak.

Szóval, jó olvasást.

5. fejezet

Azt hiszem elaludtam. Liz mellettem töltötte az egész éjszakát. Megint úgy éreztem magam, mint gyermekkoromban, mikor Liz nálunk aludt és együtt kucorogtunk a sötétben a takaró alatt. Akkoriban ez is az olyan tiltott dolgok közé tartozott, amikért anyám majd a haját tépte, és én szerettem a tiltott dolgokat. Délután találtunk egy régi ifjúsági regényt, aminek tetszett a hátulján levő ajánlat, és elhatároztuk, hogy este majd beleolvasunk zseblámpa mellett, mikor a szüleim már alszanak. Úgy éreztük, mint a régi regények szereplői, akik valami nagyon rejtélyeset, kalandosat csinálnak, és a szülőket kicselezve, tilosban járnak, mint a főhős.

A helyzet most sem változott sokat, Liz megint csak nekem olvasott, bár ez már nem volt tiltott, az érzés megmaradt. Hallottam, hogy anyám már elaludt a kanapén, és szuszog, biztosítva arról, hogy csak ketten figyelünk a kalandregényre. Liz egy széket húzott ágyam mellé, és halkan, dallamosan olvasott. Miután az orvos megint azt mondta, hogy a könny a szememben csak egy feltétlen reflex volt, nem foglalkoztak vele különösebben, és amúgy is aprócska reményem, kezdett elhalványodni. Kezdtem beletörődni, talán soha nem tűnik fel senkinek, hogy ébren vagyok.

Viszont Liz úgy gondolta, hogy mindennek oka van, és szerencsére bent akart maradni mellettem éjszaka is, hátha mégis történik valami.

A könyv, ami a táskájában volt, bár nem volt olyan érdekfeszítő, mint akkor gyerekkorunkban, most tökéletesen megfelelt. Bárminek, ami el tudta terelni a figyelmem, nagyon hálás voltam. Liz jelenléte pedig megnyugvást, és egy kis örömöt is hozott belső magányomba.

Ugyanakkor, bármennyire is küzdöttem ellene, nem hagyott nyugodni a gondolat, ott motoszkált elmém legsötétebb részében… Mi lehet Jackkel? Az elejtett mondatok, a ki nem mondott tények… ezt nem lehet ép ésszel kibírni. És lehet, hogy nem is fogom. Túl sok idő telt el, a baleset óta. Csak egyetlen magyarázat lehetett arra, hogy miért nem jött, de nem akartam magamnak beismerni. Ha ezt teszem, olyan lenne, mintha tényleg megtörtént volna. És az igazság kimondása néha jobban fáj, mint egy kegyes hazugság. Félek beismerni még magamnak is. Mert túl nagy lenne a fájdalom.

Megpróbáltam csak Liz hangjára figyelni. Olyan volt, mintha méhecskék zümmögnének a fejemben. Szavai csöndesek, mormolás szerűek, ahogy a szavakat kevés hangsúlyozással, mégis ritmusosan pörgette egymás után. Nem tudom, mikor alhattam el, de arra ébredtem, hogy valaki megérinti a karomat.

A remegés végigfutott bensőmben, és megrémültem, hogy esetleg a tegnapi bizarr ápoló tért vissza.

- Remélem ő jobban aludt az éjszaka, mert én nem sokat aludtam, és ma be kell mennem a papírügyeket intézni. Még szerencse, hogy nem a kinézetem alapján fognak elbírálni. – Liz fáradt hangja arról tanúskodott, hogy tovább fenn maradt, mint én, és ez megmelengette riadt lelkemet. Bár tudta, hogy nehéz napja lesz, mégis itt maradt, várva, hátha felébredek. Bárcsak irányíthattam volna… annyira akartam. Miért van ez így?

- Menj csak Kisdrágám, én itt maradok vele, míg az édesapja meg nem érkezik. – Ezek szerint már anyám is felébredt, és most kivételesen nagyon örültem, hogy a közelemben lesz.

- Fájó szívvel, de most már muszáj elindulnom, mert nem fogok odaérni ebben a reggeli csúcsforgalomban. Egy óvatos puszit éreztem homlokomon, és hallgattam, ahogy cipőjének kopogása egyre távolodik tőlem. Egy tompa puffanás, és csönd.

- Óh, elnézést, én voltam a figyelmetlen, gyorsan jöttem – mentegetőzött barátnőm.

- Kérem, nekem kellett volna jobban figyelnem, nem történt semmi – úgy éreztem, kiver a hideg veríték. A tegnapi Férfi hangja késként hatolt mellkasomba. Már előre megijedtem, de most szerencsére itt volt az anyám is. Ez az. Ebbe a gondolatba kell kapaszkodnom. Motozás, és Liz már ment is.

- Én megyek is. További szép napot! – hangja kissé ideges, de udvarias stílusban köszönt el tőle. Kopogása elhalt, maradék jókedvem morzsáival.

- Jó reggelt, Mrs. Kaplag. Hogy vagyunk ma? – bájolgott, szavai, mint a méreg. Úgy kérdezgette anyámat, mintha, Ő lenne a beteg. – Csak a kötéseit ellenőrzöm, reméljük, nincs a betegünknek semmi baja.

Már lelkiekben felkészültem a sokkra, arra, amit az érintése vált ki belőlem, de meglepődtem. Reméltem, hogy anyám jelenlétében nem tesz semmi illetlent. Ahogy kezeimet óvatosan mozgatta, nem éreztem a várt reakciókat. Sőt. Nem is irritált. Meglepődtem, mert egyáltalán nem váltott ki belőlem semmit. Mintha egy másik ember lenne.

Végigtapogatott, de csak úgy, ahogy egy rendes ápoló teszi azt a beteggel. Közben pedig anyámmal csevegett, próbálta megnyugtatni. A hangja behízelgő és nyájas, de az érintése mégis olyan más.

- Készen vagyunk, úgy látom, minden rendben van. Nagyon helyes. Az életjelei stabilak, bár néha van egy kis eltérés a görbéjén.

- És ez akkor mit jelent? Jó vagy rossz. – kérdezte anyám aggódva.

- Semmi rosszat, de jót sem. Stabil, de az állapota nem változik. – letette a kezem, úgy tűnt befejezte a vizsgálódást. Kifelé menet még visszaszólt anyámnak.

- Maga nem megy el a temetésre? – szemeim előtt lepergett az életem. Nem akartam elhinni, amit hallok, mert onnan már nem lenne visszaút. De már így sincs. Senki más nem kapcsolódhatott hozzánk, csak Jack. Úgy éreztem, a szívem tövestől tépték ki, összetört, és már soha nem lesz egész.

Testem Börtönében 4. fejezet

Sziasztok!

Szánom-bánom itt is, hogy már majd egy hónapja nem frissítettem, de inkább a főblogon dolgozgattam, ide csak az ihletet gyűjtögettem. Viszont most itt az új fejezet, kicsit hosszabb lett és megint megjelenik egy új karakter. Kíváncsi vagyok a ti véleményetekre? Szerintetek, hogy néz ki, ti hogyan képzelitek? Megjegyzésbe várok képeket, vagy neveket!!!!Oldalra pedig fogok kitenni egy kérdőívet, azt is töltögethetitek.

Akkor jó olvasást, és kíváncsian várom véleményeiteket a történetről a karakterekről.-)

4. fejezet

Miért nem jön már be valaki? Nem létezik, hogy ennyi ideig tartson megvenni egy kávét. Soha nem volt még ennyire szükségem egy családtagom, vagy ismerősöm jelenlétére, mint most. Ilyenkor bezzeg nincsenek itt a szüleim, mikor szükségem lenne rájuk.

Úristen! Hányszor merengtem végig azon, bulvár újságok híreit olvasva, melyben fiatal lányok molesztálásáról taglaltak cikkeket, vajon én mit tennék egy ilyen helyzetben? Lejátszottam vagy millió forgatókönyvet minden eshetőségre, mit tennék, ha veszélybe kerülnék. A végső tervem valahogy így nézhetett ki:

Első pont. Nyugodt maradnék és megőrizném a hidegvérem. Második pont. Ha tudom, hogy van valaki a közelben, sikítanék, reménykedve, hátha meghallja valaki. Ha ez nincs benne a lehetőségben, kicselezem, keresek egy nehéz tárgyat, amivel leüthetem, tőrbe csalom, majd elvonom a figyelmét és fejbe kólintom. Momentán a két pontból egyik sem volt megvalósítható. Olyan könnyű mindezt elképzelni elméletben. Ülni egy újság előtt és gondolkodni róla, teljesen más, mint a gyakorlatban.

Ezzel szemben a mostani lelkiállapotomat egyáltalán nem nevezném nyugodtnak. Szívem vad ritmusának lüktetését a fülemben halottam. Még mindig nem értettem, ezt más miért nem hallja, de a gépek nem jeleztek semmit. A férfi az ágy mellett kezét a nyakamra helyezte, majd kínzóan lassan elkezdett az arcom felé haladni. Ordítani akartam. A mozdulatlanság, mint egy erős lánc, ami szorosan tekeredik körém, fojtogatta szabadulni vágyó lelkem.

- Hogy lehet valaki ennyire sérült lelkileg, hogy egy ’elvileg’ tudatlan, magatehetetlen ember állapotát használja ki? Mert erre nem tudtam jobb szót használni, mint hogy ez a férfi lelki sérült, bár az elmezavarodott sem kizárt.

Keze egyre feljebb ért, arcomat simogatta, de érintése, mintha égette volna bőröm. Annyira idegen volt, annyira intim. Úgy éreztem, mintha ezzel Jacket csalnám meg, bár legbelül tudtam ehhez semmi köze ennek, mégis bűntudatom támadt.

- Olyan szép vagy! Mint egy alvó hercegnő. Ez báj és arcpír… akár egy porcelánbabáé. Olyan kár érted…- nem értettem mit akar ezzel. Meg fogok halni? Vagy ő akar velem végezni? Nem volt egyértelmű. Keze a hajamhoz vándorolt, és kisimított egy tincset az arcomból. Majd a hajamat simogatta újra és újra. Mintha rutinból csinálná, csak reflexszerűen. És többet nem beszélt. Nem tudtam ez jót jelent, vagy rosszat.

Majd megéreztem leheletét az arcomon…Neee. Csak ezt ne. Nem bírnám ki. Ez ténylegesen felérne Jack megcsalásával. Kapálózni akartam, kiabálni, sikítani, bármit tenni, hogy ezt elkerüljem, de testem egy tapodtat sem mozdult.

-Jack, kérlek, ne hagyd ezt- könyörögtem magamban, hátha most is meghallgat.

Ekkor ágyúszónak is beillő kopogás verte fel a csendet. A folyosón egy magassarkús lábbelis valaki közeledett hangosan a kórtelem felé. Égető kezét elkapta a hajamról, de arca ott maradt fülem mellett, úgy suttogta.

- Viszlát holnap, kincsem. Már alig várom – hirtelen az ágyamra nehezedő súly eltűnt, és a távolodó papucsok zaja kezdett elhalni.

A lépések egy pillanatra elhaltak, feltételezem a két személy az ajtóban találkozott, de nem álltak sokáig megint felhangzott a kopogás és a távolodó léptek zaja, majd egy perccel később megéreztem Liz kezét a karomon. Jellegzetes kopogásából bárhol, bármikor felismertem volna, még ha nem látom, akkor is. Ő volt az, aki szakadó esőben és saras utcában egyaránt képes volt általam Holdjárónak nevezett magas sarkúban feszíteni bárhol. Ha mosodába ment, ha a közértbe, soha nem járt csak egyszerű kis papucsban.

Épp egy héttel a balesetem előtt kísértem el vásárolni az azon a héten szerzett fizetési jutalmából. Habár ő is tanult az egyetemen, de őt egyáltalán senki nem támogatta már nagyon régóta, így kénytelen volt dolgozni, hogy finanszírozni tudja az albérletét és a számlákat. A szülei még nagyon kicsi korában haltak meg egy autóbalesetben, amikor az országúton egy cipőket szállító kamion beleütközött az ő kis Fordjukba. A sors fintora, hogy Liz barátnőm a magas sarkú cipőkhöz vonzódik a legjobban…

Elizabeth Reaser, (általam használt nevén csak Liz) olyan volt, mintha a testvérem lenne. Mivel nekem nincs testvérem, így bármilyen bajom vagy problémám volt hozzá szaladtam. Óvodás korunk óta ismertük egymást, és a lakás, amiben barátságos nevelőszüleivel élt, csak egy utcára volt a miénktől. Anyámmal soha nem tudtam igazán beszélget, Liz volt az én igazi lelki társam. Hozzá rohantam elsőnek mikor elsőször megcsókoltak este a kapuban, mikor nő lettem, vele buliztuk át az éjszakákat még a gimi alatt, és józanodtunk másnap paradicsomlével, aztán együtt jelentkeztünk egyetemre, és neki mutattam be először Jacket. Jellemző rá, sosem felejtem el az első mondatát, amit azon az éjszakán mondott mikor Jack hazament a vacsiról.

- Hát előről sem rossz, na de a hátsója…az egy tíz pontos. Jól kifogtad ezt az adoniszt!

Egy pár cipőmet adnám, ha én is találnék magamnak egy ilyet.

- Csak egy egész párat?! Én az egész szekrényemet- nevettem vele én is azon az estén.

- Köszönöm, Jack, hogy őt küldted. Ez csak a te műved lehet- adtam hálát magamban, hogy Liz idejében érkezett, és szerencsére semmi komoly nem történt.

Bár érintése, most kicsit lenyugtatott a szorítás a gyomrom tájáról nem akart elmúlni. „Viszlát holnap, kincsem.” – szavai úgy visszhangoztak fülemben, akár egyfajta hipnotikus méreg, amely lassan öl. Holnap reggel megint ő jön be hozzám, és csak remélni merem, hogy nem leszek egyedül a szobában, és nem küldi el sehová egyik családtagomat sem.

Ezt most el akartam felejteni. Legalább addig nem akarok rá gondolni, amíg nem muszáj. Liz szerencsére, már vidám, csilingelő hangján nekem csacsogott, attól függetlenül, hogy hallom –e vagy sem. Tudtam, hogy a hadarással csak az idegességét és félelmeit próbálja palástolni, ami valószínűleg miattam gyötörte.

- Óh, szívem, úgy örülök, hogy egyben látlak. Rettenetesen aggódtam. Tudod, apukád hívott fel és elmesélte mi történt. Úgy sajnálom… Bárcsak előbb tudtam volna jönni, de tegnap lemerült a mobilom és ma csak a reggeli vizsgám után jöhettem be. Képzeld, a szép fekete, fehér 8 centis új csodám van rajtam, amit veled vettem múlt héten. Ahogy reggel felvettem, rossz előérzetem támadt és tudtam, hogy valami baj történt veled. Ó, nem is tudom, hallasz- e egyáltalán, de akkor is el kell mondanom. Mesélek majd mindenről, hogy nem maradj le addig sem, míg nem térsz magadhoz… – és csak mondta és mondta, mintha nem is egy kómában fekvőhöz beszélne, hanem csak kint ülnénk az egyik kis sétáló utca kinti teraszán és hétköznapi dolgokról beszélgetnénk. Ezt szerettem Lizben. Mindig tartotta mindkettőnkben akármi történt. Most, azonban új félelem költözött a szívembe. Megakadt a fülem az első mondatain és nem tudtam mire érti, ’Úgy sajnálom…’, egy hatalmas sóhajjal a mondat végén. Ő sem említette Jack nevét egy szóval sem. És kezdtem megijedni… reméltem a sajnálata csak az én állapotomra vonatkozik, és nem arra hogy történt valami Jackkel… nem akartam befejezni a mondatot, mert még a gondolat is fájdalmas lett volna, hogy esetleg már… Az érzések kavarogtak bennem, megint, mintha szétfeszítenének belülről. Szúrt és fájt a gyomrom tájékán, mikor valami belülről kezdd el emészteni. Fájdalmaim közepette halványan érzékeltem az új hangot, anyám visszatért és Lizzel beszélgetett. Akkor ezek szerint apa ment haza pihenni. Azt hiszem rá is ráfért már. Liz az állapotom felől érdeklődött.

- Jó napot Mrs Kaplag. Bree hogy van? Változott azóta valamit az állapota? – Liz hangja még mindig aggódó, halottam hogy körmével az ágy fémrácsán dobol.

- A bal lába és két bordája törött, meg persze tele van horzsolásokkal, de ezek rendbe jönnek. Viszont a kóma… azt nem tudják. Évekig is eltarthat… lehet, hogy ma felébred, de az is lehet, hogy soha. Ez is a miatt a …

- Sssss, kérem, ne előtte, lehet, hogy hall minket és ő nem szeretné, hogy akár szavakkal is bántsuk Jacket – intette csendre anyámat Liz, amiért megint csak hálát adtam neki, hogy itt van. Drága Liz! Köszönöm! Nem akartam hallani, hogyan beszél róla az anyám, főleg akkor ha előfordulhat, hogy ő nem él. Az igazság kezdett utat törni agyamban, bármennyire is küzdöttem ellene, és éreztem, hogy valami szúrja, szinte marja a szemem.

Egy nedves kis csepp indult el lefelé a szemem sarkából és éreztem, hogy legördül az arcomon.

- Bree, te sírsz, hogyan…?- Liz hangja felszabadított. Igen sírtam…mindenért ami akkor bennem volt, és azért is, ami ezután lesz.