2012. április 10., kedd

Testem Börtönében 7.



Tudom, hogy nagyon nagyon nagyon régen nem írtam már, ez többek között a szakdogámnak volt köszönhető, de most ha  van egy kicsi időm, igyekszem az elmaradt dolgokat befejezni. A testemből is csak pár fejezet van vissza, addig meg izguljatok, ki vagy mi lehet az orvos.... 
Szavazzatok oldalt, és várom az észrevételeket. 

7.      fejezet

Aznap éjjel megint nem tudtam pihenni. Liz délután elment, de engem tovább kínoztak démonaim, és gondolataim. Az orvos nem jött be, de nem tudtam szabadulni a gondolattól. Olyan más volt most. Határozottan éreztem valamit Jackből. Vagy csak képzeltem? Annyira vele akartam lenni, hogy beleőrültem halálának puszta gondolatába is.
Az anyja sem beszélt erről többet, és senki nem hozta fel a témát a jelenlétében, így még mindig a teljes bizonytalanság tartotta fogva a gondolataim.

Aztán egyszer csak megint vele voltam.
-          Azt mondtad, megrendelted a jó időt. - mondtam méltatlankodva.
-          Én tényleg megrendeltem, de valaki nem hallotta meg a hívásom, vagy épp nem volt hálózat.

Szakadt az eső az első randinkon. Akkor már három hete beszélgettünk, de nem voltunk igazi randin. Az este egy nagy sétával indult volna, de minden tervünket a kellemes tavaszi estére elrontotta egy hirtelen érkező zápor. Átkoztam az eget, mert miniben voltam, és külön az alkalom kedvérét beleerőszakoltam a lábom egy piros magas sarkúba, hátha így nagyobb hatást érhetek el. Itt kezdődtek a problémák… A hatás meg is volt. Épp elindultunk, hogy fedezékbe vonuljunk mikor…placsss.

-          Auúúú. – szóltam én nőiesen. Persze fenékre érkeztem.
-          Szegénykém. Egyben vagy?
-         Nem, úgy terveztem, hogy az út hátralevő részét csúszva szándékozom megtenni – nevettem fel kényszeredetten. Hatalmasat nevettünk mindketten. Onnantól bármennyire szerencsétlenek is voltunk, a vidám, oldott hangulat megmaradt végig. Persze hazamentünk hozzám, átöltöztem, megszárítkoztunk, és egy pizzát majszolva néztünk meg egy amerikai vígjátékot. Az emlékbe belesajdult a lelkem.

Nem tudom mennyi idő telhetett el, de léptek zaja közeledett egyre hozzám. Azt gondoltam anyám tér vissza. Reggel lehetett, és talán kávézni ment. Apám, nem bírta a bent éjszakázást, így ő főként délután látogatott meg, anyám ilyenkor ment haza rendbe tenni a toalettjét.

            A léptek beértek, és éreztem, hogy besüllyed az ágy mellettem.
-          Rég találkoztunk, kedves. – Hangja, mint a kés vágott belém megint. - Azt hitted már nem is látsz, ugye? Sajnos, ki kell ábrándítsalak. Nem mentem el. - Éreztem, ahogy hozzám ér a karja. A kötéseimet vizsgálgatta, de közben, egyik ujjával, fel-le járt a kötés mellett. Undorodtam az érintéstől. Hányingerem támadt, és üvölteni tudtam volna. Reméltem, hogy Jack megint beavatkozik. Vagy Liz belép az ajtón és megszünteti a kínzást az idegeim ellen. De most nem jött Liz. És nem jött Jack sem.

Lassan, nagyon lassan lecserélte a kötésemet, és közben fájdalmasan mérgező szavakat suttogott a fülembe.
-          Nem élte túl. Egyáltalán nem volt esélye. Minket egymásnak rendeltek… Te is rájössz majd. Hamarosan jobban leszel. Felépülsz, és akkor megismerkedünk. Csak ki kell nyitnod a szemed. – és csak mondta és mondta, negédesen, de én megakadtam az első mondatnál. Ez visszhangzott bennem: NEM ÉLTE TÚL.


Nem akartam tudomásul venni. Nem létezik. Nem lehet.
-          Áh, doktor úr, megint itt. Öröm látni. És mondja csak, lát valami javulást? – anya, az utolsó személy, akire kíváncsi voltam, mégis megérkezett, hogy feloldozzon. Az ágy felemelkedett, és én csak zuhantam, zuhantam, és soha többé nem akartam szilárd talajt fogni.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése