Tudom, hogy nagyon nagyon nagyon régen nem írtam már, ez többek között a szakdogámnak volt köszönhető, de most ha van egy kicsi időm, igyekszem az elmaradt dolgokat befejezni. A testemből is csak pár fejezet van vissza, addig meg izguljatok, ki vagy mi lehet az orvos....
Szavazzatok oldalt, és várom az észrevételeket.
7.
fejezet
Aznap éjjel megint nem tudtam
pihenni. Liz délután elment, de engem tovább kínoztak démonaim, és gondolataim.
Az orvos nem jött be, de nem tudtam szabadulni a gondolattól. Olyan más volt
most. Határozottan éreztem valamit Jackből. Vagy csak képzeltem? Annyira vele
akartam lenni, hogy beleőrültem halálának puszta gondolatába is.
Az anyja sem beszélt erről
többet, és senki nem hozta fel a témát a jelenlétében, így még mindig a teljes
bizonytalanság tartotta fogva a gondolataim.
Aztán egyszer csak megint vele voltam.
-
Azt mondtad, megrendelted a jó időt. - mondtam
méltatlankodva.
-
Én tényleg megrendeltem, de valaki nem hallotta meg a
hívásom, vagy épp nem volt hálózat.
Szakadt az eső az első randinkon.
Akkor már három hete beszélgettünk, de nem voltunk igazi randin. Az este egy
nagy sétával indult volna, de minden tervünket a kellemes tavaszi estére
elrontotta egy hirtelen érkező zápor. Átkoztam az eget, mert miniben voltam, és
külön az alkalom kedvérét beleerőszakoltam a lábom egy piros magas sarkúba,
hátha így nagyobb hatást érhetek el. Itt kezdődtek a problémák… A hatás meg is
volt. Épp elindultunk, hogy fedezékbe vonuljunk mikor…placsss.
-
Auúúú. – szóltam én nőiesen. Persze fenékre érkeztem.
-
Szegénykém. Egyben vagy?
-
Nem, úgy terveztem, hogy az út hátralevő részét csúszva
szándékozom megtenni – nevettem fel kényszeredetten. Hatalmasat nevettünk
mindketten. Onnantól bármennyire szerencsétlenek is voltunk, a vidám, oldott
hangulat megmaradt végig. Persze hazamentünk hozzám, átöltöztem,
megszárítkoztunk, és egy pizzát majszolva néztünk meg egy amerikai vígjátékot.
Az emlékbe belesajdult a lelkem.
Nem tudom mennyi idő telhetett
el, de léptek zaja közeledett egyre hozzám. Azt gondoltam anyám tér vissza.
Reggel lehetett, és talán kávézni ment. Apám, nem bírta a bent éjszakázást, így
ő főként délután látogatott meg, anyám ilyenkor ment haza rendbe tenni a
toalettjét.
A léptek
beértek, és éreztem, hogy besüllyed az ágy mellettem.
-
Rég találkoztunk, kedves. – Hangja, mint a kés vágott
belém megint. - Azt hitted már nem is látsz, ugye? Sajnos, ki kell
ábrándítsalak. Nem mentem el. - Éreztem, ahogy hozzám ér a karja. A kötéseimet
vizsgálgatta, de közben, egyik ujjával, fel-le járt a kötés mellett. Undorodtam
az érintéstől. Hányingerem támadt, és üvölteni tudtam volna. Reméltem, hogy
Jack megint beavatkozik. Vagy Liz belép az ajtón és megszünteti a kínzást az
idegeim ellen. De most nem jött Liz. És nem jött Jack sem.
Lassan, nagyon lassan lecserélte
a kötésemet, és közben fájdalmasan mérgező szavakat suttogott a fülembe.
-
Nem élte túl. Egyáltalán nem volt esélye. Minket
egymásnak rendeltek… Te is rájössz majd. Hamarosan jobban leszel. Felépülsz, és
akkor megismerkedünk. Csak ki kell nyitnod a szemed. – és csak mondta és
mondta, negédesen, de én megakadtam az első mondatnál. Ez visszhangzott bennem:
NEM ÉLTE TÚL.
Nem akartam tudomásul venni. Nem
létezik. Nem lehet.
-
Áh, doktor úr, megint itt. Öröm látni. És mondja csak,
lát valami javulást? – anya, az utolsó személy, akire kíváncsi voltam, mégis
megérkezett, hogy feloldozzon. Az ágy felemelkedett, és én csak zuhantam,
zuhantam, és soha többé nem akartam szilárd talajt fogni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése